- Kimehetek rágyújtani? - kérdezem, mielőtt tovább folytatnám a történetemet.
- Na ne, az olyan, mintha egy fantasztikus előjáték végén azt mondanád, hogy a többit majd legközelebb - háborodik fel Ville. Döbbenten bámulok rá. Nem normális dolog, hogy egy orvos ilyen szexuális tartalmú hasonlatokkal traktálja a pácienseit!
- De muszáj elszívnom egy szál cigit - nézek rá kétségbeesetten. - A Nikotinszörny már kaparja az agyamat belülről, és amikor már az emlékeimet is úgy rendszerezem, hogy dohányoztam-e közben, akkor már eléggé előjöttek az elvonási tüneteim ahhoz, hogy ideje legyen csillapítani őket, hát nem?
- Feladom - sóhajt a doki - de akkor kimegyek veled, és füstölgés közben esetleg elmondhatnád, mire is jöttél rá Åsa felbukkanásából.
Kisétálunk hát az épület bejáratához, és leülünk az egyik padra. Előhalászom a bőrkabátom zsebéből a cigarettát, meggyújtom, szívok két jókora slukkot, és csak utána szólalok meg ismét.
- Mondd csak, mennyit tudsz a Bodom tónál történt gyilkosságról? - szegezem neki az orvosomnak a kérdést.
- Meglehetősen sokat - biccent. - Tudod, ha ilyen brutális vérfürdőt rendez valaki a szomszéd országban, az évtizedekkel később is képes felkelteni az ember érdeklődését.
- Vagy ha valaki hozzám hasonlóan elvetemült Children Of Bodom rajongó - nevetek fel. - Akkor tehát meséld el, kérlek, mi is történt.
- Te most vizsgáztatsz? - vonja fel a szemöldökét Ville. - Rendben. 1960-at írunk. Négy fiatal eltervezi, hogy a Bodom tónál kempingezik, eddig tiszta is lenne. Két fiú, két lány, sátorban. Eltöltenek egy vidám napot, lubickolnak a tóban, satöbbi. Ez eddig mind szép és jó is lenne, ha megérték volna a másnap reggelt, azonban hármukat holtan, a negyediket sebesülten találják meg reggel. Negyvennégy éven keresztül mindenki az életben maradt Nils Gustafssont sajnálja, aztán letartóztatják gyilkosságért. Az ő bűnösségére utal többek között az is, hogy a barátnője, Irmeli sokkal több szúrt sebet kapott, mint a másik két áldozat, ezt a szakemberek az őrjöngő féltékenységének tulajdonították. 2005-ben mégis felmentették, és azóta nem tudtak új gyanúsítottal előállni.
- Remek, kitértél arra a részletre, ami az én történetem szempontjából különös jelentőséggel bír. Irmeli meg van győződve róla, hogy Nils féltékenysége közrejátszott az eseményekben. Személy szerint a vele való találkozástól semmivel sem lettem okosabb, egy teljesen összezavarodott lélekkel volt dolgunk, de a lényeg az, hogy Irmeli a féltékenységet próbálta fegyverként használni ellenünk. Ezt értsd úgy, hogy olyan embereket keresett, akik valamelyikünkre féltékenyek voltak, és talált ilyet, nem is egyet.
- És ennek ellenére sikerült legyőznötök? - hüledezik, én viszont leintem.
- Ne szaladj ennyire előre! Közben még történtek érdekes dolgok.
- Érdekesebbek, mint a küzdelmetek egy bosszúálló kísértettel?
- Nem, csupán olyan események, amik meghatározzák a jelenemet. Például, hogy Jannisék stílust váltottak, és női énekkel szerették volna vegyíteni a harsh vokált, és hogy felkértek énekesnőnek még ott, kempingezés közben.
- Anyád nem mondta, hogy zenélsz is - néz rám döbbenten.
- Hát, tulajdonképpen nem is, mert visszautasítottam az ajánlatot. Már volt egy másik jelöltjük, és nem akartam tőle elvenni a lehetőséget, és nem is bánom, mert Jonna elképesztően tehetséges, és mellette még kedves is. Ráadásul ha vállaltam volna, az azt jelentette volna, hogy Jannissal kell dolgoznom.
- És az miért lett volna baj? - vonja fel a szemöldökét Ville. - Hiszen akkor a közelében maradhattál volna.
- Nem akartam a közelében maradni - sóhajtom, miközben előveszek egy újabb szál cigit, mit sem törődve a doki rosszalló tekintetével. - Biztos voltam benne, hogy csak egy éjszakára kellettem neki, úgyhogy úgy döntöttem, amint biztonságban leszünk Irmelitől, visszacuccolok anyámhoz Angliába.
- Csak azután Jannis előállt egy szerelmi vallomással, vagy micsoda? - vág közbe.
- Valami hasonló - kuncogok - de nem részletezem. Felesleges nyomatnom a szirupos szerelmes szöveget, hiszen a végeredmény teljesen egyértelmű, ha egyszer most Jannis barátnője vagyok. Különben is, a problémáim szempontjából Irmeli meghatározóbb személyiség, mint az uram.
- Tehát megpróbálta beváltani a fenyegetéseit? - kapja fel a fejét a doki. Az érdeklődési szintjét megfigyelve szerintem fejben Irmeliről is felállít valami diagnózist, ami azért már jócskán szakmai ártalom szerintem.
- Egy darabig nyugton maradt, és a többiek már kezdtek reménykedni, hogy esetleg mégse fog tenni semmit. Én közel se voltam ilyen optimista, de úgy gondoltam, felesleges addig idegesítenem őket, amíg nem tudok semmit. Próbáltunk kikapcsolódni, úgyhogy szerveztünk egy bulit. Pontosabban Markus rendezte, úgyhogy Eliason, Lovén, Roffén, Svenen és Jannison, vagyis az együttes tagjain kívül meghívta még két gimis osztálytársunkat is. Kjerstinnek persze kimondhatatlanul örültem, de amikor kiderült, hogy Ingvar is jönni fog, akkor kedvem lett volna lemondani az egész hajcihőt.
- Nocsak, miért utáltad ennyire a srácot? - lepődik meg Ville.
- Jaj, persze, ehhez tartozik némi háttérinformáció, amit idáig nem osztottam meg veled - kapok észbe. - Ingvarral több mint egy évig jártam, és enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy haragban váltunk el egymástól. Ráadásul tudtam, hogy hozza magával a borzalmas új barátnőjét, Vanját is. Na, őt még kevésbé tudtam elviselni. Az egy dolog, hogy úgy próbált meg engem utánozni, hogy fele ilyen jól se nézett ki, de...
- Nahát, Lindstrom kisasszony rejtett önbizalmának első megnyilvánulása? - vág közbe Ville nevetve.
- Na de azért nem szép és ocsmány között van különbség - torkolom le. - Lehet, hogy nem vagyok az a fajta lány, akitől minden pasi hanyatt dobja magát, de azért hozzá képest kifejezetten jó vagyok. Minden csak viszonyítás kérdése. De nem is ez a lényeg! Tudtam róla, hogy már akkor fájt a foga Ingvarra, mikor még velem járt, és azóta folyamatosan gyűlöl. Betegesen féltékeny volt a kis hülyéje, és persze biztosra vette, hogy én vissza akarom venni tőle az ő cukorfalat kis pasiját. Nem probléma, hogy a szakításunk óta már bottal se piszkálnám... Mindenesetre ő nem volt hajlandó felfogni, hogy rám felesleges féltékenykednie.
- Volt balhé? Csajbunyó, meg minden? - lelkendezik a drága doktor úr.
- Mondd csak, Ville, biztos, hogy te orvosira jártál és nem barbárképzőbe? - vágok vissza, mire sértődötten összefonja a karjait, és hátat fordít nekem.
- Majd akkor kérdezz ilyeneket, ha diliházba csukatlak - szűri a foga között, és egy pillanatra megijedek, hogy komolyan gondolja. Csak amikor vigyorogva visszafordul, akkor nyugszom meg, és folytatom a mesélést, de csak miután meggyújtok még egy szál cigit.
- Mondd csak, alapjáraton is láncdohányos vagy, vagy csak a kellemetlen emlékek miatt füstölsz most ennyit? - kérdezi Ville, mielőtt még folytathatnám.
- Alapból ennyit szívok, mióta... szóval tavaly nyár óta - pirulok el. - Az meg nem baj, hogy beszélnem kell róla. Tulajdonképpen.. jobb, ha kibeszélem magamból, nem?
- Hát, remélhetőleg kicsit megkönnyebbülsz tőle.
- Jó... szóval, egy darabig egyszerűen nem vettem tudomást a csajról, de amikor kirohant a szobából, aztán meg épp Jannisnak kezdte el magyarázni, mekkora ócska ribanc vagyok, akkor betelt a pohár.
- Tényleg megverted? Pedig csak vicceltem.
- Nem emlékszem pontosan... Mintha nem is én lettem volna az. Ha jól emlékszem, kicsit megfojtogattam, de a durva, hogy a nyakán olyan nyomok maradtak, mintha fagyási sérülések lettek volna. Persze megijedtünk, nem is kicsit, de azt hittük, ennyiben maradnak a dolgok. Aztán... nem tudom, mi változott meg. Ingvar és Vanja épp távozni akartak, de a csaj az ajtóból visszarohant, és nekemesett. Elestem, bevertem a fejem, és éreztem, hogy szivárog belőle a vér, és onnantól kezdve engem mintha kicseréltek volna. Tudod, soha nem tanultam meg verekedni, nem volt szokásom így elintézni a dolgokat. Akkor viszont olyan erővel csaptam Vanját a falnak, hogy mindenki csak bámult, hogy vagyok én ilyenekre képes, beleértve saját magamat is. Love és Sven azonnal hozzám rohantak, hogy lefogjanak, Vanja meg odabotladozott Jannishoz, előszö nekiállt sírni, aztán a táskájából kivett egy egész pici kést, és megpróbálta megvágni vele a hímemet. Annyi volt a szerencse, hogy csak az alkarját találta el, és azt is csak alig. Roffe és Markus próbálták megállítani, de nekik is egy-egy vágás lett a jutalmuk az igyekezetért. Azt már nem vártam meg, míg Elias és Sheila próbálnak beavatkozni a dologba. Kiszabadítottam magam Svenék szorításából, és újra nekirontottam annak a magát lánynak csúfoló ocsmányságnak. Belémvágott, nem is egyszer, bár azt hiszem, sokkal durvábbnak látszott kívülről a helyzet, mint amilyen valójában volt, mert a többiek szerint elég rendesen véreztem, pedig nem kaptam komoly sebeket. Csak feldühített, de azt valami iszonyatos szinten, úgyhogy ütöttem, ahol értem, Ingvar meg megpróbált elrángatni onnan, úgyhogy rá is teljesen bepöccentem, és... jaj, nem tudom, ezt hogy magyarázzam el neked... annyira zavaros a fejemben...
- Csak próbáld meg összerakni a mondanivalódat - nyugtatgat Ville. - Időnk bőven van, ma már nem fogadok több beteget.
- Rendben - sóhajtok. - Szóval... elkezdtem rikácsolni, de fogalmam sincs, mit mondtam, még csak azt sem, hogy milyen nyelven, csak azt éreztem, hogy valami hideg van körülöttem, és az célba veszi Vanját, aztán...
Elakad a szavam, és könnyezni kezdek. Nem mintha sajnálnám azt a kis hülyét, de borzalmas dolgokra kell visszaemlékeznem.
- Jobban fogod érezni magad, miután kimondtad - biztat a doki.
- Vanja... felrobbant - suttogom, és szemernyivel sem érzem jobban magam most, hogy kimondtam. - De nem csak felrobbant, jégszilánkokká robbant... És az egyik nagyobb darab egyenesen Ingvar nyakába fúródott. Összeesett, odarohantunk hozzá, de nem tudtunk vele mit tenni, teljesen átdöfte. Egy másik darab karcolta Markus combját, mi többiek pedig sértetlenül megúsztuk, csak mindannyian halálra voltunk rémülve. Mindenki azt kérdezgette, hogy tehettem ilyet, én meg kikeltem magamból, nekiálltam üvöltözni Jannisszal, hogy ha nem hallgat erre a lökött tyúkra, akkor nem vesztünk volna össze. De közben nagyon furcsán éreztem magam. Mintha nem én beszéltem volna, de nem bírtam abbahagyni, ömlött belőlem a szó. pedig küzdöttem, hogy végre elhallgassak, aztán mire sikerült, majdnem összeestem, csak szerencsére Love megfogott, aztán gyorsan el is engedett, mert állítása szerint jéghideg voltam. A többire nem emlékszem, mert elájultam. Még csak azt se tudom, mit csináltak Ingvarék holttestével, és nem is mertem megkérdezni azóta sem. Másnapig ki se nyitottam a szemem, akkor meg arra keltem, hogy Markus dörömböl a vendégszoba ajtaján, aztán könnyezve bezuhan rajta.
Lopva oldalra pillantok, és kis híján elnevetem magam Ville rémült arckifejezésétől. Végül erőt vesz magán és kibök egy kérdést.
- Irmeli... mégis megölt valakit?
- Nem azért borult ki, hanem mert Sheila szakított vele.
- Na várj csak - vakarja a fejét zavartan - Egyáltalán mikor jöttek össze? Én lemaradtam ott, hogy ők tetszenek egymásnak.
- Nem említettem, hogy össze is jöttek? - csapok a homlokomra. - Pedig Finnországból már úgy jöttünk haza, hogy ők együtt vannak.
- Nem szép, hogy ilyen fontos részleteket kihagysz - közli a doki.
- Az, hogy jártak, tökre nem volt fontos - javítom ki. - A szakításuk viszont annál inkább. Ugye nem kell pont neked magyaráznom, milyen, amikor egy túlérzékeny fiút kihajít a nője?
- Ajaj. Plusz esély Irmelinek.
- Igen, valami olyasmi... Bár amikor a bajok kezdődtek, Markus egyszerűen csak csaprészeg volt. A problémák forrása ugyanis Jöran volt... emlékszel, hogy említettem a srácot?
- Várj - erőlteti az agyát, és egész viccesen néz ki közben. Persze látszik, hogy sehova se tudja tenni Jörant, csupán annyi rémlik neki, hogy elhangzott a neve a beszélgetésünk alatt. Végül egy javaslattal próbálja kihúzni magát a csávából. - Tudod mit, menjünk vissza a rendelőbe, hátha útközben eszembe jut.
Halkan felnevetek, de azért követem befelé az ajtón, aztán az irodájába érve visszahuppanok a hintaszékbe, és kedélyesen dülöngélek vele, míg arra várok, hogy a pszichomókusnak eszébe jusson, ki is az a Jöran. Csak pár percnyi várakozás után unom meg, és közlöm, hogy ő volt az az ostoba vadbarom, aki az utolsó göteborgi gimis évem alatt zaklatott.
- Megint megtalált? - kérdezi döbbenten, mire bólintok. - De hát hogyan...?
- Hát igazából szerintem hamarabb fognak halványlila kiskutyák potyogni az égből, mint hogy rájöjjek, hogy került oda hozzánk az a hülyegyerek - vonok vállat, aztán folytatom a mesélést. - Természetesen kissé betojtunk, mikor vérben forgó szemekkel barontott az ajtón, és én főleg attól féltem, hogy Jannist fogja bántani, lévén hogy belé vagyok szerelmes. Hát... meglepett kissé, mikor nekem rontott, de esküszöm, megkönnyebbültem.
- Gondolom, az a rögeszme irányíthatta, hogy ha az övé nem lehetsz, inkább ne légy senkié - találgat Ville, én meg türelmetlenül ráhagyom. Szeretném végre befejeznmi a mesedélutánt és hazamenni, de amíg minden második mondatomnál közbeszól, addig nem túl egyszerű rövidre zárnom a dolgot.
- Figyu, nagy para lenne, ha innentől kezdve kissé tömörebben adom elő a dolgokat? - kérdezem, előre félve a nemleges választól. - Elegem van már, hogy erről kell beszélnem valakinek, akit most látok életemben először.
- Ha ennyire kikészít, akkor rendben, de azért érdekelne a vége - nyújtózkodik a doki.
- Végülis annyi a lényeg, hogy jöran nekem rontott, valami kötéllel vagy nem tudom mivel, de még mielőtt bárki oda tudott volna hozzánk, a mellkasához kapott, összeesett, és kezdett deresedni a teste, és nagy ijedtemben először észre se vettem, hogy Markus épp Sheilát szorítja sarokba, csak akkor, amikor a csajszi már megfogott egy kést és épp belemártotta volna, persze puszta önvédelemből. Akkorát sikítottam, hogy belerengett a ház, ami kissé összezavarhatta, mert elejtette a kést, én meg odarohantam, arrébb rántottam Markust, nekiszorítottam a falnak, ő meg elkezdett valami olyamiről zagyválni, hogy megölöm, meg hogy fázik, és lilultak is el az ajkai, aztán egyszer csak minden előzmény nélkül összeesett, és valami fehér páraszerűség távozott belőle, ami szét is foszlott. Igazából egyikünknek sem kellett magyarázni, hogy az Irmeli lelke volt, csak azt nem értjük a mai napig sem, hogy mi történt, és hogy a fészkes fenébe tűnt el épp akkor, de valahogy tudtuk, hogy nem fog visszajönni. Persze addigra belőlem már hárma gyilkos lett, a legjobb barátom kis híján kinyírta a legjobb barátnőmet, úgyhogy Markus jó pár hónapig került bennünket, Sheila meg hazacuccoplt, és nem is tartjuk a kapcsolatot.
- De azért hiányoznak, nem? - vonja fel Ville a szemöldökét.
- Markus azóta újra keres bennünket, sé próbáljuk elfelejteni, mi törtébnt, viszont Sheila nélkül... iszonyú nehéz, de ha neki az kellett, hogy hazamenekül az itteni emlékek elől, és kizár az életéből mindenkit, ekivel ezeket átélte... mit tehetnék? Szeretem, tehát nem kényszerítem, hogy emlékezzen valamire, ami ennyire felzaklatta.
Az egész ittlétem alatt sikerült visszatartanom a könnyeimet (jó, álltam a sírás szélén, de egyszer se tört el a mécses), most azonban sírógörcsöt kapok, és köszönés nélkül kirohanok a rendelőből. A számlát és az újabb időpontot úgyis anyám intézi, nekem meg most az kell, hogy újra Jannis mellett lehessek és kissé megnyugodjak... Már ha egyáltalán sikerül valaha is...
