Nem akarok itt lenni. A fenébe is, nekem nincs szükségem pszichiáterre! Tudom, hogy borzalmas állapotban vagyok, de a doki úgyse fog hinni nekem, ha elmondanám, miért. Egyetlen ember sem hinné el nekem, min mentem keresztül tavaly nyáron. Lehet, hogy dr. Steffensen kitűnő szakember, de kétlem, hogy velem tudna bármit is kezdeni. Azért belépek az ajtón, és egy pillanatra megtorpanok. Anyám ajánlotta az orvost (nem mintha olyan sok köze lenne az életemhez, mióta hazajöttem Londonból), és őt ismerve biztos voltam benne, hogy valami öltönyös-szemüveges ősz hajú megértően mosolygó bácsihoz irányít, de alaposan mellétrafáltam. Először is farmer van rajta meg fehér alapon skótkockás ing, másodszor szemüveg sehol, harmadszor a haja hosszú szőke és lófarokba van fogva, negyedszer meglepően fiatal, szerintem még harminc sincs, és nem mosolyog, csak a kecskeszakállát simogatva bámul rám, miközben halkan elrebegek egy köszönést.
- Szóval te lennél Synnöve Lindstrom - állapítja meg, és feltűnően végigmér, aztán végre elmosolyodik és hellyel kínál.
- Mindegy, hova ülök? - kérdezem, mert kiszúrok a sarokban egy hintaszéket.
- Tőlem ülhetsz a hintaszékbe, de akkor húzd közelebb - von vállat.
Elindulok a szék felé, és közben még mindig alig térek magamhoz a meglepetéstől. Odavonszolom a doki közelébe és leülök vele szemben. Ő érdeklődve méreget még egy darabig (mi tetszik vagy nem tetszik neki annyira, tán leettem a csipkeblúzomat, vagy mi?), aztán hátradől a karosszékében.
- Úgy látom, kérdezni szeretnél valamit - jegyzi meg.
- Csak... azon törtem a fejem, hogy honnan ismeri önt az anyám - bököm ki némi szájszélrágcsálás után.
- Jobban szeretném, ha tegeznél - néz rám, aztán megint elmosolyodik. - A kérdésedre visszatérve.. Engem sehonnan, apám páciense volt még évekkel ezelőtt, de mivel apámnak is Vilhelm Steffensen a neve, gondolom, azt hitte, még mindig ő praktizál, de ő már nyugdíjba ment.
Bólintok, és egyből tiszta a kép. Valószínűleg Vilhelm apjára illett volna a kép, amit látatlanban kialakítottam a pszichiáteremről.
- Tehát pontosan mi is a problémád? - tér a lényegre.
- Semmi olyan, amin segíteni tudnál - húzom el a számat.
- Nocsak, nem bízol bennem? - vonja fel a szemöldökét. - És miből gondolod, hogy nem tudnék segíteni rajtad?
- Gondolom, nem tudod kitörölni az emlékeket a fejemből, márpedig amíg vissza tudok emlékezni arra, ami velem történt, addig úgyse leszek jobban.
- Esetleg elmesélhetnéd, mi az, ami ennyire megviselt. Úgy tudom, rémálmaid vannak és néhány öngyilkossági kísérleted is volt.
Hangosan felnevetek, Vilhelm meg csak néz rám meglepetten. Mikor végre alábbhagy egy kicsit a nevetéskényszerem, beszélni kezdek.
- Öngyilkossági kísérlet? Ugyan már... Néhányszor megvágtam magam, ennyi volt az egész. Nem sodortam veszélybe velük az életemet, csak jólesett. - Látom, hogy épp csípős véleményt szeretne nyilvánítani az önvagdosás hasznosságáról, de tovább szövegelek, beléfojtva a szót. - Azt meg úgyse hinnéd el, mi történt, úgyhogy teljesen felesleges itt lennem.
- Talán ha elkezdenél mesélni, akkor eldönthetném, elhiszem-e. Amúgy meg nem vagyok földhözragadt, nem egy hajmeresztő történetet hallottam már és még soha nem mondtam egyetlenegy betegemnek sem, hogy nem hiszek neki. Tehát... édesanyád szerint akkor kezdődtek a problémáid, mikor Londonba költöztetek.
- Akkor anyám nagyot téved. Tény, hogy kiborultam, amikor közölte, hogy George-hoz költözünk Angliába, de szerintem ez érthető is. Alig ismertem a fazont, és anya kiskorom óta egyedül nevelt, és nagyon jól megvoltunk ketten. Meg az sem tetszett, hogy itt kell hagynom a barátaimat. Markus és Kjerstin nagyon sokat jelentettek nekem. Emlékszem, akkor is ők segítettek, mikor az a bolond Jöran zaklatni kezdett, meg eleve mindig ott voltunk egymásnak, ha kellett, és elképzelni se tudtam volna rosszabbat annál, hogy elváljak tőlük. És persze igazam is volt, mert a londoni osztálytársaim kiközösítettek.
- Egy kivétellel - javít ki. Tehát anyám erről mesélt neki.
- Egy kivétellel - bólintok. - Bár az elején Sheila sem igazán szimpatizált velem, mert azt hitte, hogy valami hülye diabolista vagyok, ő meg attól függetlenül, hogy metált hallgat, hívő keresztény és utálja a sátánisa/diabolista embereket. De mikor rájött, hogy ugyanaz a kedvenc bandánk, akkor elkezdtünk beszélgetni, és összebarátkoztunk, méghozzá annyira, hogy amikor őt is elkezdték kiközösíteni miattam, akkor is kitartott mellettem. Kissé furdalt a lelkiismeret, hogy miattam gyűlölik őt a többiek, de azt mondta, nem zavarja, és hogy én fontosabb vagyok neki, mint a buta osztálytársai. Aztán végül hálám jeléül megleptem egy koncertjeggyel. Azt mondtam, hogy nyertem, de igazából George vette meg, mert bár nem volt köztünk olyan igazi apa-lány kapcsolat, próbálta megadni nekem, amire szükségem volt, és meg is tehette, mert jól keres. Tehát elmentünk együtt, és engem valaki szabályosan átdobott a kordonon, és véresre vertem a homlokomat. A banda roadja segített fel, de nem éreztem magam túl jól, úgyhogy a koncertet végigvártam a kordon színpad felé eső oldalán (szerencsére a biztonságiak nem zavartak el), de az aláírásosztást nem vártuk meg. Ettől függetlenül irtó jó buli volt, és ez még jobban összekovácsolt bennünket Sheilával.
- Amikor eljöttetek ide nyaralni, mégis nélküled tért vissza - szól közbe a doki.
- Ennek több oka is van, de kérlek, Vilhelm, engednéd, hogy a saját sorrendemet tartsam? - kérdezek vissza.
- Rendben - bólintok. - Szóval a nyaralás... Úgy volt, hogy két hét itthon, és aztán utazunk át Finnországba a haverjaimmal, akiket közben összegyűjtök. Csakhogy elfelejtettem szólni a többieknek, hogy jövünk, és ez egy hét után esett le nekem, mikor teljesen véletlenül összefutottunk Markussal Tuva boltjában. Kiszúrtam, hogy Markus és Sheila első látásra nagyon bejöttek egymásnak, és tök örültem neki. Ráadásul Markus meghívott minket az új törzshelyére, egy hangulatos stockholmi pubba. És ha eddig még nem volt elég tündérmesés a sztorim, most azzá válik, ugyanis ott futottam össze Eliassal, a sráccal, aki Londonban felsegített, és aki ráadásul még emlékezett is rám a koncertről.
- A tündérmesék főszereplőire nem jellemző ez a bájos feledékenység, ami rád - rázza a fejét Ville. Halványan elmosolyodom, aztán folytatom tovább.
- Terveztük Sheilával, hogy kempingezünk egyet a Bodom-tónál, ami szerintem nem meglepő, ha már egyszer fanatikus Children Of Bodom-rajongók vagyunk mindketten. Még aznap este a kocsmában megemlítettük Markusnak és Eliasnak, hátha van kedvük velünk tartani.
- Volt - biccent a doki.
- Elias a barátaivaljött, akikkel amúgy együtt játszik egy együttesben. Vicces, mert Elias belépése előtt eszeveszetten rajongtam értük, még kezdő korszakukban ismertem meg őket - kuncogok. - Kis híján elájultam, amint először megpillantottam Jannis Wahlgrent, a billentyűsüket közelről. Évek óta istenítettem, mint zenészt, és rég elhatároztam, hogy bepróbálkozom nála, amint lehetőségem adódik rá.
- Csak nem volt olyan egyszerű, mint képzelted, igaz? Más távolról csodálni valakit, és más együtt lenni vele, és megpróbálni elérni, hogy ő is ugyanolyan vonzónak találjon téged, mint te őt - egészített ki.
- Pontosan! - kapok a szón. - Fogalmam sem volt, mit tehetnék, és egyszerűen teljesen lesokkolt. Ismeretlenül kialakult bennem egy igencsak pozitív kép róla, de a valóság hihetetlen mértékben felülmúlta. Napokon keresztül az őrület szélén álltam, annyira szerettem volna, ha észrevesz.
- Mivel nála élsz, gondolom, észrevett - jegyzi meg Ville, és kezd zavarni, hogy mindig közbevág.
- Észre, de utána úgy viselkedett velem, hogy nekem abból úgy tűnt, csak egy éjszakára kellettem neki. Természetesen megint kiakadtam, elmentem messze a többiektől, és nekiálltam vagdosni magam. Mire Sheila és Jannis rám találtak, már alig bírtam állni a lábamon. Elkezdtem dühömben ordítozni Jannissal, aztán szépen összeestem.
- Folyton vagdalod magad, ha valami nem a terveid szerint alakul? - csóválja rosszallóan a fejét.
- Hát, amíg égnek a sebeim, addig legalább nem a lelki gyötrelmeimre koncentrálok - sütöm le a szemem. - És még mielőtt elkezdenéd, nagyon jól tudom, hogy ez nem oldja meg a problémáimat, de ha egy pillanatra is sikerül másra gondolnom, az már jó. De folytathatnám a történetemet? Most fog kezdődni az igazán hajmeresztő rész ugyanis... Szóval lehet, hogy két perc múlva simán kidobsz innen.
- Kétlem - rázta meg a fejét. - El sem hinnéd, miféle őrültségekre is nyitott vagyok. Te meg nem tűnsz olyasvalakinek, aki hazudna nekem.
Tudom, hogy meg fog változni a véleménye, de azért folytatom.
- Kegyetlenül berúgtam azon az éjszakán bánatomban, de Jannis is, csak éppen nem voltam hajlandó elhinni, hogy miattam. Amikor Sheilával megtaláltak, azzal érvelt, hogy neki komoly, tartós kapcsolat kell, mi meg majd utazunk vissza Londonba egy hónap múlva, és csak még rosszabb lenne, ha egymásba szeretnénk. Utólag már tudom, hogy ebből azt kellett volna leszűrnöm, hogy maradjak vele, és minden jó lesz, de akkor úgy gondoltam, egyszerűen lemondott rólam. A lényeg, hogy mikor már mindannyian elég szépen néztünk ki, valahogy szóba jött a szellemidézés, és én említettem, hogy vettem már részt rajta. Love hitetlenkedett, így hát közöltem vele, hogy ha mond egy nevet, megidézem. Irmeli Björklundot választotta.
- Te jó ég, az a csaj tele lehet bosszúvággyal, tekintve azt, hogyan halt meg - jajdul fel Ville, nekem meg leesik az állam.
- Semmi nevetőgörcs? - kérdezem kissé éles hangon. - Vagy sutyiban épp a legközelebbi diliházat tárcsázod, és kényszerzubbonnyal fognak várni odakint?
- Mondtam, én nyitott vagyok mindenre - tárja szét a karját Ville. - Hiszek az okkult dolgokban, attól függetlenül, hogy nekem idáig nem volt ilyen élményem.
- Vannak még csodák, úgy látszik - mosolyodom el, és kicsit zavarba jövök, mikor Ville visszamosolyog. Persze nem kell semmi komolyra gondolni, ez csak egy önbizalomhiányos kislány ösztönös reakciója egy jóképű férfi társaságára.
- Örülök, ha így gondolod - szólal meg végül, és a pillantásától valami különös melegség jár át. - Akkor talán mégsem annyira elveszett a helyzeted, mint amilyennek édesanyád leírta. Ha jól sejtem, akkor tehát Irmeli az oka a depressziódnak, már ha tényleg depressziós vagy.
- Szerintem inkább mániás depresszióról lehet szó, bár a diagnózis felállítása a te dolgod - válaszolok, miközben a székkel hintázom. - De már Irmeli megidézése előtt előjött, Irmeli hatására csak erősebb lett a kontraszt a pörgős és a magamba zuhanós fázisaim között.
- No de mi történt pontosan? - türelmetlenkedik Ville. - Ez a sztori akkor is érdekelne, ha nem fizetnének érte, hogy meghallgassam.
- Nos, amint Love felvetette az ötletet, nekiálltunk. Köröket rajzoltam a földbe, nyolcat nekünk, egyet pedig Irmelinek középre, és Irmeli körét gyertyákkal raktam körül, amiknek meg kellett volna gátolniuk őt a kitörésben. A gyertyák közül az egyik az idézés közben elaludt, és nem gyújthattuk újra, mert nem hagyhattuk el a saját védőkörünket. Irmeli persze dühös volt, átkot szórt ránk, és behatolt Jannis elméjébe, így kényszerítve őt arra, hogy kilépjen a köréből. Persze én is egyből kiléptem, és visszatuszkoltam Jannist a helyére, Irmeli viszont megtámadott, és megsebesített a vállamon. Mindenki halálra rémült, de szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy rájuk parancsoljak, hogy maradjanak a helyükön, míg én pár jól megválasztott bűbájjal visszaküldtem a saját dimenziójába. Persze amint a veszély elmúlt, bepánikoltam, még az a szerencse, hogy nem korábban. Iszonyúan fájt a vállsebem, és nem hagyhattam figyelmen kívül az átkot sem. Ahelyett viszont, hogy figyelmeztettem volna a többieket, hagytam, hogy félájultan bevonszoljanak a sátorba, és másnap délig fel sem ébredtem.
- Szerintem emiatt felesleges bűntudatot érezned. Megsebesültél, persze, hogy nem tudtál tisztán gondolkodni. De mi volt az átokban?
- Rejtélyesen fogalmazott, olyasmit mondott, hogy az fog végezni velünk is, ami vele. Volt tippem, hogy mire céloz, de nem voltam benne teljesen biztos. Épp erről beszélgettünk, amikor befutott Åsa, Jannis exe, és jelenetet rendezett. Még pár nappal azelőtt hallottam, amint Jannis mesélni a többieknek, hogy a csaj megcsalta ő, azért dobta ki, szóval tudtam, hogy azért jön a tóhoz, hogy visszakönyörögje magát. Nyafogott egy darabig, aztán meguntam, és közbeavatkoztam, konkrétan elküldtem melegebb éghajlatra. Persze a libának az volt az első kérdése, ki vagyok, és mielőtt válaszolhattam volna, Jannis rávágta, hogy a barátnője, és nekiállt előtte csókolgatni. Nem tudtam, hogy elolvadjak, fakadjak sírva, vagy pofozzam fel. Irtó dühös voltam rá, hogy visszautasított, és hogy ezek után képes engem ilyesmire felhasználni. Amikor meg azt is elkezdte taglalni, hogy milyen szerelmes belém, már tényleg ott tartottam, hogy bőgve elrohanok. Åsa látogatása viszont némileg hasznos is volt, mert megerősített a gyanúmban. Így aztán, amikor elhúzott, egyszerűen közöltem Jannissal, hogy elmehet a vérbe, aztán összecsődítettem mindenkit, és előadtam nekik a teóriámat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése