(nem felejtettem el)

tehát... hosszú kihagyás után készül az őj fejezet, várhatólag Dark Shines címmel, cseppet más stílusban, mint az eddigiek, de azért rám jellemzően :)
Addig, unaloműzésként, a dalok, amikből eddig a fejezetcímeket válogattam:













köszi a türelmet :)

VIII. Death death devil devil evil evil songs

“And I sang death death
devil devil devil devil
evil evil evil evil songs
Hell you know that's how I get along

The world is full of tragedies
So how can it be wrong?
Singing death death death death
Devil devil evil evil songs”

A koncertekben és az afterpartykban csak az a gáz, hogy nem úszom meg a másnap reggelt fejfájás és szédelgés nélkül. Tíz óra van, felkelek Jannis mellől az ágyból (előtte persze még adok egy puszit a homlokára, vigyázva, hogy fel ne ébresszem), aztán kicsoszogok a fürdőszobába. Fogmosás, zuhany, aztán egy szál törölközőbe csavarva mászok vissza a szobába, hogy ki tudjak választani magamnak valami ruhát, amiben beállíthatok anyámhoz. Némi töprengés után előhalászom a latexnadrágomat (bele fogok főni, de kit nyom?) meg az ezüst alapon fekete csipkés fűzőmet. Visszamegyek a fürdőbe, és nekiállok sminkelni. Extra adag korrektort és alapozót kenek magamra, hogy ne látszódjanak a karikák a szemem alatt. Elkezdem festeni a szemhéjamat ezüstre, és megfogadom, hogy most az egyszer nem használok tust, de amikor alaposabban megnézem magam, rájövök, hogy ez így irtó bénán néz ki, úgyhogy mégis kell az a fekete vonal a szempilláim tövébe. Ennyit a visszafogottságról. Anyának megint lesz mibe belekötnie. Mindegy. Belebújok a hosszúszárú tornacsukámba, aztán elindulok anyámhoz.

Természetesen húzza a száját a szerelésem láttán, meg azért is, mert késtem, de hát erre számítottam. George viselkedése viszont megdöbbent.

- Ugyan már, Niina, tegnap adta élete első koncertjét, persze, hogy fáradt - magyarázza éppen, én meg rávillantok egy hálamosolyt.

- Tényleg, hogy ment a koncert? - kérdezi anya. - Remélem, jól, ha már annyit idegeskedtél előtte.

- Megtettem, ami tőlem telt - vonok vállat. - Azt, hogy az elég volt-e, majd a kritikákból és a koncertbeszámolókból megtudom.

- Ettél ma már valamit? - vált témát anya. - Borzalmasan lefogytál, mióta utoljára láttalak.

- Ma még nem - hajtom le a fejem, majd sietve hozzáteszem: - De máskor kajálok rendesen, csak ma nem akartam még többet késni.

- Tönkre fogod tenni a szervezeted - zsörtölődik tovább az ősöm, miközben George belém karol és leültet a nappaliban.

Anya leül velem szemben és továbbra is kissé mérgesen mérget, George pedig eltűnik a konyhában, majd egy doboz energiaitallal tér vissza.

- Gondoltam, ez jól fog esni, művésznő - mosolyog rám melegen, és nem tudom mire vélni a viselkedését. Mielőtt elköltöztem, nem voltunk olyan nagyon jóban. Persze rossz se volt a viszonyunk, de nem hittem volna, hogy ennyire örül annak, hogy viszontláthat. Végül megveregeti picit a vállam és odaül anya mellé.

- Beszéltem az orvosoddal - szólal meg ismét anya némi hallgatás után.

- És mit mondott? - mosolyodom el, miután nagyot kortyoltam az energiaitalból.

- Szerinte nem javulsz a megfelelő ütemben - suttogja anya. - Sőt, szerinte már nem egyedül a mániás depresszió a problémád.

- Ville rémeket lát - nevetek fel. - Tök jól vagyok, biztos csak hiányoznék neki, ha nem kezelne. Szerintem nincs még egy olyan betege, aki annyiszor meg tudná nevettetni, mint én.

- Azt mondja, multiplex személyiségzavarban szenvedsz - szólal meg George. - Az nem játék.

- Ugyan, csak azért, mert azt mondtam, néha úgy érzem, mintha nem lennék ura a cselekedeteimnek?

- Pontosan - vágja rá anya. - Ha tényleg van egy másik személyiséged, az esetleg olyan dolgokra késztethet, amik... veszélyesek.

- Nyugi, az életösztönöm erősebb bármiféle második személyiségnél - nevetek ismét, bár kissé idegesen.

- És ha másokat bántasz? - néz anyám mélyen a szemembe, én pedig nem bírom tovább idegekkel, és felpattanok.

- Igen, képzeld, én egy tudathasadásos sorozatgyilkos vagyok, és én nyírtam ki Ingvart, Vanját és Jörant is, és jobb ha nem látlak többet, nemám téged is megtámadlak - vetem oda gúnyosan, aztán indulnék, de George az utamba áll.

- Synni, higgadj le kicsit - fogja meg a vállam. - Nem hiszem, hogy anyád így értette a dolgot, csak túlzottan aggódik miattad, főleg, hogy alig találkoztok.

- Haza kéne költöznöd- szólal meg anyám George háta mögül. - Nem tesz neked jót, hogy ott vagy Svédországban. Ingvarék halála még mindig nagyon kiborít, látom rajtad. Talán ha nem kéne mindennap ennek az emlékével szembesülnöd, könnyebben túltennéd magad az egészen.

- Svédországban vannak a barátaim - szakítom félbe, - és a szerelmem is. Gyűlöltem itt élni, és nem akarok visszajönni. Mégis mi az, amit itt megkapok és otthon nem?

- Mi - vágja rá anyám dühösen. - Mert én itt lakom és itt is fogok még egy jó ideig. Persze tudom, hogy ez neked nem számít. Téged csak a fekete ruháid érdekelnek, meg hogy ihass az úgynevezett "barátaiddal", akik mellett teljesen tönkrementél lelkileg. Semmi másra nem tudsz gondolni, mint a halálra meg a gonoszra, és csodálkozol rajta, hogy ilyen idegroncs vagy. Steffensen doktor úr mesélte, hogy olyan verseket meg novellákat írsz, amikben literszám ömlik a vér. Mire jó ez az egész? Itt legalább meg tudnál nyugodni. Sokkal jobb lenne neked, ha hazaköltöznél. Teljesen megváltoztál. Mintha már nem is az én lányom lennél.

- Az én otthonom Göteborgban van - nézek dacosan anyám szemébe. - És azt hiszem, inkább te változtál meg. Az az anyám, akivel tizennyolc évig Svédországban éltem, soha nem lett volna képes ilyeneket a fejemhez vágni.

- Akkor menj csak vissza az új családodhoz - üvölti anya magából kikelve.

Nem kell kétszer mondania. Felpattanok, és kivágtatok az ajtón. Szerencsére csak a szállodában jön rám a sírógörcs, ott pedig elsírhatom minden bánatomat Jannisnak. Legalább rá számíthatok... El se tudnám képzelni, mi lenne velem, ha ő nem lenne nekem. Szorosan átölelem őt, és végtelennek tűnő percekig csak zokogok, ő pedig nem kérdez semmit, csak simogatja a hátamat. Később kissé eltol magától, és az ujjaival letörli a könnyeket az arcomról. Belebámulok azokba a gyönyörű zöld szemeibe, és mikor látja, hogy kicsit összeszedtem magamat, megkérdezi, mi történt.

- Anyám azt akarta, hogy költözzek vissza hozzá - szipogom. - Nemet mondtam, erre kidobott a házából.

- Beszéljek vele? - néz rám, és ismét olvadozni kezdek a tekintetétől.

- Nem kell. Csak pakoljunk és menjünk haza, rendben?

- Még négy óra van a gépig, a cuccaink összepakolva... Ja tényleg, azért még kérek valami jutalmat, hogy helyetted is összepakoltam... Na mindegy, addig ebédelünk, mert gondolom, te még nem ettél ma. Odacsörgök a többieknek is, hátha ők is jönnének.

Némán bólintok, aztán míg bevárjuk a többieket, leülünk az ágyra és ölelgetem. Másra sajnos nem nagyon van időnk, de majd... ;)

Mi érünk le utolsóként a szálloda éttermébe, a többiek már az asztalnál ülnek. Hagytak nekünk két egymás melletti helyet az asztalnál. Jannis leül Kjerstinnel szemben, én pedig szerencsétlenségemre pont Samival szembe kerülök. Egész ebéd alatt nézegetek rá lopva, és néhányszor elkapom a tekintetét. Kíváncsi vagyok, mennyire emlékszik a tegnap estéből, és főleg arra, hogy mennyit bánt meg belőle. Ebéd közepén egyszerre nyúlunk a sótartóért, és ahogy egy töredék másodpercre összeér a kezünk, úgy érzem, mintha áramütés ért volna, és látom, hogy ő is összerezzen. Természetesen udvariasan hagyja, hogy először én sózzam meg az ételemet, de amikor átveszi tőlem a sót, az ujjaival finoman végigsimít a kezemen. Biztos vagyok benne, hogy a többieknek nem tűnt fel, de az én arcom Jannis hajához hasonló vörös árnyalatot vesz fel. Ebből még nagyon nagy problémák lesznek, azt hiszem...

VII. Singer's chance part 2.

“As I take the stage I realize
That my life has meaning”

Aznap este többször nem mertem odamenni Samihoz, utána meg nem találkoztunk többet. Majd esetleg ma tudok vele beszélni, de az sem biztos, szerintem túlságosan el leszek foglalva Sheilával. Nem is tudom, miért vagyok ilyen izgatott: azért, mert ma egy csomó ember előtt kell énekelnem, vagy azért, mert viszontláthatom Őt. Utólag belegondolva nem is értem, hogy bírtam ki az elmúlt majdnem egy évet nélküle. Tudom, ott voltak nekem a srácok, de ők túlságosan pasik ahhoz, hogy megértsenek. Meg persze ott volt nekem Kjerstin és Linnéa is, akiket egyszerűen imádok, de akármennyire fontosak is számomra, azért mégis Sheila a "másik felem". Ő olyan problémáimat is megérti, amiket mások képtelenek lennének, talán mert ő is ugyanolyan elborult, mint én, csak ez másképp mutatkozik meg nála... vagy valami más oka van, nem tudom.

Reflektorok. Hogy a fenébe fér el itt ennyi rohadt fényszóró? Újra kerülgetni kezd a hányinger, mint útközben. Próbálok arra gondolni, hogy valahol az első sorban ott állnak a barátaim, és ez némi erőt ad, hogy ne rohanjak vissza rémülten a backstage-be. Felhangzanak a Curse Of Love első taktusai. A közönség felé pillantok, és megdöbbenek, milyen rengetegen vannak. Svédországban sosem voltak ennyien. Bár a banda általában kisebb helyeken játszik, meg valami területileg elég nagy rajongótábboral bíró együttes előzenekara vagyunk ma este. Arcokat nem látok, és ez végre megnyugtat. Mire el kell kezdenem énekelni, már semmi bajom, sőt, örülök, hogy itt lehetek. Valami hihetetlen érzés hallani, ahogy a hangom a zenével összekeveredve betölti a teret, meg az is, ahogy látom, mennyire élvezi a közönség a koncertet. És az élményükhöz most először az életemben, én is hozzáteszek valamit, amitől irtó büszke vagyok magamra. A fenébe is, akármilyen beképzeltnek is tűnök ettől, úgy érzem magam, mintha enyém lenne a világ. Mintha igazi művész lennék, olyasvalaki, akit szeretnek és csodálnak, és...

...és vége az első dalomnak. Óriási ovációt kapok. Alig bírom ki, hogy el ne sírjam magam... én nem érdemlem meg, hogy ennyire szeressenek. És ez itt most Jonna helye lenne. Próbálom a legjobbat kihozni magamból, hogy büszke lehessen rám. Az utolsó dal előtt mindenkit egyenként bemutatok (még szerencse, hogy már összeszedtem magam annyira, hogy beszélni is merjek a közönséghez), meg persze utána engem is „felkonferálnak” a srácok, némi magyarázkodás után, hogy miért nem Jonna van itt. Az utolsó számunk jön. Az abszolút kedvencem, a Sick Of Myself, persze nem a Clawfinger-féle, hanem saját dal, de egyszerűen odavagyok érte. Még nagyobb átérzéssel éneklem, mint az előzőeket, és a végén hatalmas tapsot kapunk, és a színpadról is alig akarnak leengedni, de persze muszáj mennünk, mert nekünk csak ennyi idő jutott. Távozóban még hallom, hogy páran a nevemet skandálják. Bolond Linnéa, ez tuti az ő ötlete volt.

A srácok kimennek sörért. Én nem tartok velük, majd később iszom, ráérek még. Az utolsó pillanatban Love is úgy dönt, hogy inkább marad velem, és amint a többiek elindulnak a pult felé, felkap, és megpörget a levegőben. Döbbenten bámulok rá, ő nem szokott ilyeneket csinálni. Mielőtt azonban még megkérdezhetném, mi volt ez, nekiáll áradozni arról, milyen fantasztikus voltam, és hogy az egész banda mennyit köszönhet nekem. Közben szorosan ölel, úgyhogy legalább nem látja, hogy meghatottságomban könnyek szöktek a szemembe. Ha képes voltam ezt a rideg srácot ilyesmire késztetni, akkor valami nagy dolog történt. Mindegy, nem filózhatok ezen. Ismerős hangokat hallok a folyosó felől, és másodpercekkel később berobbannak az ajtón a barátaim. Linnéa ugrik elsőként a nyakamba, de szinte azonnal követi őt Markus is. Mindenki sorban gratulál nekem, de akármilyen bunkóság, elnézek a válluk felett. Keresek valakit. Amikor meglátom azt a jellegzetes világosszőke hajzatot, azt hiszem, kihagy egy ütemet a szívem, aztán már rohanok is hozzá, és sírva ölelgetem perceken keresztül. Mint a fuldokló, ha végre biztos pontot talál. Mintha egy évig visszatartottam volna a lélegzetemet, és most kezdenék újra élni.

- Ne csináld már, nyuszó - nevet Sheila, és kimondhatatlanul megkönnyebbülök, hogy hallhatom a hangját. - Tudod, hogy viszonyulok a könnyekhez.

- De... én örömömben sírok... annyira jó, hogy itt vagy! - zokogom.

- Én meg örömömben vigyorgok, mint egy jóllakott napközis, és még lesz némi időd megfojtani, ugyanis megyek veletek Svédbe - kacag fel. - És csak úgy megjegyezném, hogy tök elmaszatolod a sminked, és a végén még ilyen állapotban fognak meglátni a többiek. Ezt akarod?

Ez hat. Azonnal abbahagyom a bőgést. Nehogy már valami szétsírt képű majmot kelljen a többieknek nézniük! Persze ez a beszólás annyira jellemző rá. Elevenemre tapintott, mint mindig, és bár ez egy kissé gonosz volt, szokás szerint úgy adta elő, hogy képtelenség megsértődni rá.

Kell részleteznem? Órákon át senki mással nem vagyok hajlandó foglalkozni, még Jannisnak is csak egy apró csókocskát adtam, mikor bejött. Most azonban már kipletyiztük magunkat, és képes vagyok szocializálódni. Azt hiszem, nem kérdés, hogy megint kit szúrok ki magamnak. Kész őrültség, de ahogy gratulált, valahogy nagyon zavarba jöttem (ahogy Sheila fogalmazott egy órával ezelőtt, mikor szóba jött, átmentem főtt rákba). Valami olyasmit mondott, hogy nagyszerű voltam, én meg csak bután bámultam rá, és... á, ezt inkább le sem írom, akkora hülyeség! Na jó, muszáj lesz őszintének kell lennem. Szóval abban a pillanatban valahogy ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Talán csak Sheila érkezése mentett meg, így pár óra és pár feles után nem tudom biztosan állítani. Mindenesetre most itt ülök Sami mellett (mert hát róla van szó természetesen), és beszélgetünk, de azóta is folyamatosan érzem azokat a rohadt pillangókat a gyomromban, de hát ez lehetetlen! Itt ül velem szemben a szerelmem, és én rá akarok mászni egy srácra, akit alig ismerek. Cseszd meg, Synnöve, veled valami nagyon nincs rendben! Ráadásul azt hiszem, kissé betett a pia is. Szólok a többieknek, hogy kiülök kicsit levegőzni.

Úgy öt perce ücsöröghetek kint, aztán hallom, hogy kinyílik, majd visszacsukódik az ajtó. Valaki utánam jött. Gondolom, Jannis az, esetleg Sheila, épp ezért nagyot nézek, amikor meglátom, hogy Sami lépked felém. Nem értem, miért jött utánam. Örülhetne, hogy végre megszabadult tőlem. Valahogy az ő közelében még inkább jellemző rám, hogy olyan dolgokat mondjak vagy tegyek, amiket nem akarok, épp ezért általában mindig előtte égetem be magam a legjobban. Én már kerülném magam a helyében (ez milyen jól hangzott... na mindegy). Sami ideér, én meg arrébb csúszom egy kicsit, hogy ő is ideférjen a padra, ha le akar ülni. Először habozik, de aztán mégis helyet foglal mellettem. Egyikünk se szólal meg, és mivel kissé zavarban vagyok, rágyújtok. Pár slukkot elszívok, aztán végre megszólal a srác.

- Nem leszel még rosszabbul a cigitől? - kérdezi, és a hangjában némi aggodalmat vélek felfedezni. Á, tuti csak képzelem! Csak azt akarom hinni, hogy aggódik, mert azt akarom hinni hogy legalább kedvel, még ha nem is vonzódik hozzám úgy, mint én hozzá. Na, csakhogy leírtam, igen, kell nekem ez a srác, nem tudom, mi ütött belém, de akarom őt, a fenébe is, annyira jólesik legalább magamnak bevallani. Eddig képtelen voltam rá, de most végre... ó, elkalandoztam és elfelejtettem válaszolni.

- Hát... - mondom végül, és úgy teszek, mintha gondolkodnék - Nem hiszem, hogy ártana. Hogyhogy kijöttél utánam?

- Én se vagyok túl jól... meg kérdezni akartam tőled valamit.

- Oké, ha nem a történelemhez vagy a természettudományokhoz van köze, akkor esetleg megpróbálok válaszolni - vigyorgok.

- Csak azt akartam tudni, hogy... szóval... Jannist nem zavarja, hogy ennyit foglalkozol velem?

- Már miért zavarná? - játszom a meglepettet. - Hiszen nem csinálunk semmit!

- Egyelőre - mosolyodik el. Elsőre nem fogom fel, mit is mondott, aztán mikor végre leesik, fülig vörösödöm.

- Miért, gondolod, hogy később esetleg... - préselem ki magamból ezt a mondattöredéket, de képtelen vagyok befejezni.

- Hááát... - mondja még mindig mosolyogva.

- Hát mi? - kérdezem, miközben próbálok nem elolvadni a tekintetétől.

- Nem tudom - vonja meg a vállát, aztán egy darabig egyikünk se szólal meg.

- Azt hiszem, lassan vissza kéne mennünk - töröm meg a beállt csendet. - De előbb még...

Mielőtt ellenkezhetne, egy apró puszit nyomok a szájára, aztán már fel is pattanok a helyemről. Azaz csak felpattannék, de visszaránt, és tőle meglepő hevességgel megcsókol. Na igen, erre vártam egész este, és akármennyire is szeretem Jannist, egyelőre szemernyi lelkiismeret-furdalást sem érzek, sőt legszívesebben még órákig itt maradnék Samival. Ha lehetne. De nincs ilyen szerencsénk, mert újra nyílik az ajtó. Annyi mázlink van, hogy a pad, amin ülünk, egy fa alatt van, és a kinti lámpa fénye elől prímán megvéd az árnyéka, így Sheila nem láthatta, amint villámgyorsan kibontakoztunk egymás öleléséből.

- Jannis épp rókázik, én meg már aggódtam miattatok - közli. - Jobban vagytok mindketten?

- Igazából... kissé remegek, de a szédülésem meg a hányingerem szerencsére elmúlt. Ha gondolod, bemehetünk.

- Mindjárt megyek utánatok - mondja Sami. - Még járok egyet. Ülve nem sikerült elég jól kiszellőztetni a fejemet.

Szívesen maradnék vele, de az egyrészt nagyon átlátszó lenne, másrészt megint csak a lebukást kockáztatnánk, és azt egyelőre nagyon nem kéne. Azt sem tudom, akarok-e tőle többet vagy mi van. Egyszerűen csak ösztönből cselekszem, aztán majd meglátom, mi lesz, ha mindketten kijózanodunk. Talán megbánja. Vagy én bánom meg, bár azt erősen kétlem. Nem azért történt, ami történt, mert részeg voltam, de akkor miért? Inkább nem megyek bele.

Sami tényleg nem marad le sokkal utánunk, viszont igazából ránézni se merek, mert félek, hogy megint belém áll a remegés. Csak tudnám, miért van rám ilyen hatással! Azt hiszem, lassan mehetnénk aludni, mert ezt így nem igazán bírom. Nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Amint Jannis jobban van, közlöm is vele, hogy én már álmos vagyok, és szerencsére neki sincs kedve a további bulizáshoz. Inkább nem merek belegondolni, mit indítottam ma el...

VI. A midnight gathering

“Like all the stars that lead the blind
We're hiding with the morningrise “

Azt hiszem, eldöntetett, hogy nem leszek hivatásos énekesnő. Amióta a srácok rávettek, hogy lépjek fel velük júni végén, egy csepp szabadidőm sincs. Egyetlen buliban sem voltam, talán egészen a londoni afterpartiig szüneteltetném a partizást, ha Kjerstin nem június közepén ünnepelné a születésnapját. A szervezést természetesen együtt vállaltuk Linnéával, mivel neki mindig olyan jó ötletei támadnak. Azt persze egyből tudtuk, hogy irtó nagy bulit kell csapni, elvégre egyszer lesz a csajszi húszéves. A meglepetésbuli szóba sem jöhetett. Az volt nekem is, Linnéának is, Markusnak is, és Kjerstin mindegyiknek a szervezésében részt vett. Képtelenség lett volna, hogy ezzel bepalizzuk. Még akkor sem támadt semmi ötletünk, amikor kibéreltük az egyik göteborgi szórakozóhelyet aznapra, de végül Linnéa előállt egy mentő javaslattal. Álarcosbál, és hogy fokozzuk a különlegességet, éjfélkor kezdődik. Most tehát itt állok a tükör előtt, egy órám van a parti kezdetéig, és épp egy nyavalyás rizsporos parókával küszködöm, mivel a fejembe vettem, hogy én középkori bárónő leszek vagy mi a fene. Annyira nem vagyok jó töriből, de a lényeg, hogy körülbelül a tizennyolcadik század végi divatnak felel meg az öltözékem, és annyira szerettem volna egyszer ilyen ruhába bújni! Most fuldoklom ebben a csodaszép sötétkék hosszúujjú fűzőben, a szoknyámtól pedig egyszerűen képtelenség elférni, de azért boldog vagyok. Már csak a smink hiányzik. Azzal viszont bajban vagyok. Valószínűleg akkoriban még nem létezett szemceruza meg szájfény... Teszek rá, legfeljebb nem leszek elég korhű.

Állatias üvöltést hallok a hátam mögül. Összerezzenek, majd amilyen gyorsan csak tudok, megpördülök. Egy bazi nagy, szőrös alak ront rám. A szívem majd' kiugrik a helyéről. Dermedten állok, miközben rám ugrik. Csak akkor jövök rá, mi történik, amikor magához szorít.

- Frankón fogunk így mutatni egymás mellett - nevetek, miközben próbálok nem Jannis szemébe nézni. Nem akarom, hogy megtudja, mennyire rám hozta a frászt. Azt hittem, már túl vagyok azon az időszakon, amikor minden apró neszre pánikba estem. Miért nem vagyok képes felfogni, hogy vége a lidércnyomásnak? Valami még mindig (vagy már megint?) arra kényszerít, hogy figyeljek, és ugyanez az erő késztet arra is, hogy feljegyezzem, mi történik velem. Nem tudom, fog-e valaha is hasznom származni abból, hogy folyamatosan irkálok, de mindegy, tulajdonképpen többé-kevésbé ráérek, nem? Ha meg unod, akkor nem olvasod tovább, kész.

- Hát, látod, te olyan menő vagy, hogy neked már évszázadokkal azelőtt van egy Chewbaccád, hogy egyáltalán létezne - válaszol a cirmosom, és kihallom a hangjából a mosolyt, bár az arcából nem sokat látni. Te jó ég, és ha belegondolok, hogy így szállunk taxiba... Nem mintha az jobb lenne, ha így vezetne, főleg nem visszafelé, ugyanis tutira be fog állni, mint a gerely. Meglep? Hol éltél idáig? Svédország egyik legnagyobb alkoholistájába vagyok szerelmes, csak úgy emlékeztetnélek!

Mi érkezünk elsőként a bárba, mármint a két pultoslányt kivéve. Ők már megterítettek pár asztalt. Néhányféle sülthús sorakozik rajtuk, meg saláták, elvégre valaminek csak fel kéne fognia az alkoholt. Az italokat előre fizettük a tulajnak, méghozzá bőséges mennyiséget. Sokféle rövid, némi sör, bor és pezsgő, az utóbbi kettő természetesen nem az én kedvemért. Az egyik asztalon egy nagy, eperrel díszített túrótorta áll. Úgy néz ki, mintha a legmenőbb cukrászdában rendeltük volna, de nem igaz, mert Linnéa anyukája sütötte, ugyanúgy, mint tavaly augusztusban az enyémet. Rendes tőle, hogy úgy érzi, ennyivel hozzá kell járulnia a bulihoz, de ami a legdurvább, hogy pontosan tudja, hogy Linnéa a sárga földig fogja inni magát, és nem zavarja. Bezzeg ha az én anyám tudná, mit művelek! Hiába leszek két hónap múlva húsz, óvodásnak néz. Ez az én formám, na mindegy.

Sorra szállingóznak befelé a vendégek. Közvetlenül utánunk Love érkezik, űrhajósjelmezben. Úgy érzem, irtó modern partink lesz. Leül hozzánk, és a bejáratra szegezi a tekintetét. Mi persze nem értjük, miért lesi annyira az ajtót, de amikor kinyílik, már minden világossá válik előttünk. Először csak egy lakkcsizmába és neccharisnyába bújtatott lábat látok, aztán észreveszem a miniszoknyát és a kivágott topot - Eliason!

- Hé, hölgyem, nővel vállalja? - kérdezem, miután végre nem fuldoklom a röhögéstől.

- Na de kisasszony, az ön idejében a bordélyba járás a férfiak kiváltsága volt, ha jól tudom - szorítja meg a karomat Jannis.

- Persze, persze, tudom, mire megy ki a játék - húzom el a számat. - Te akarod megkefélni, igazam van?

- Animalszex? Neeeeeeee - neveti el magát Elias. Love már megszólalni sem tud, csak kapaszkodik az asztalba és vonyítva röhög. Ebben számomra az a legdurvább, hogy egyelőre színjózanok vagyunk. Bele se merek gondolni, mit fogunk művelni, miután már ittunk. A nyelvemen van a kérdés, de mielőtt kimondhatnám, meggondolom magam. Felpattanok és egyenesen Roy (ha esetleg nem értenéd, a Kaszás) karjaiba vetem magam.

- Hé, hugi, lassabban, nem lenne jó, ha beléd állna a szerszámom - fejtegeti le magáról Markus a karjaimat. A mondat perverz utalására persze mindannyian felfigyeltünk, de már annyiszor hallottak eféléket tőlünk a többiek, hogy meg sem lepődnek. Azért Elias nem bírja ki, hogy be ne szóljon:

- Miért, nem élveznéd? Ezek után ne légy büszke nők terén az ízlésedre!

- Azért én örülök, hogy sem a kaszát, sem mást nem akar beleállítani Synnibe - ölel át Jannis, miközben Eliasnak magyaráz - Ki van sajátítva, még akkor is, ha jó az ízlésed, értve?

Elias érti. Hát persze, hogy érti, túl jó barátai vagyunk neki mindketten ahhoz, hogy kikezdjen velem. Ez nem is téma köztünk. Talán ha nem ismerne ennyire és nem lennék szerelmes Jannisba, egy éjszakára kellettem volna neki, de szerintem körülbelül itt ki is merültek volna a dolgok, és jól is van ez így. Kár is ezen filózni. Ráadásul megint gyarapodik a társaság. Először Tuva libben be angyaljelmezben, őt követi Kjerstin Csingilingként és Roffe csövesként. Már el se férünk egy asztalnál, de azért mindenki köszön mindenkinek. Épp befejezem a tiszteletköröket, amikor összeütközöm Kjellel. A jelmeze... hát, azt nem tudnám megmondani, mi akar lenni az a bőrkabát- kalap- napszemüveg trió, de elsőre úgy tűnik, mintha a láthatatlan embernek akart volna öltözni, csak biztos nincs elég világos alapozója. Végül Roffe döbbent rá, hogy Kjell tulajdonképpen szatír. Azért próba szerencse bedobom a Skinneres teóriámat, és annyira megtetszik a sógornak, hogy azonnal ki akarja festetni magát. El is húzunk a mosdóba, kicsit félreérthető, de nyugi, nem maradok családban meg semmi.

Egész jól sikerült átmaszkíroznom Kjellt, bár már azt hittem, sosem végzek. Szinte teljesen jó az összkép, csak a hosszú haja nem passzol, de le is rúgnám, ha csak emiatt képes lenne lenyíratni a sörényét. Együtt sétálunk vissza a többiekhez, de Kjell-Rodney egyszer csak megtorpan. Kérdőn nézek rá, mire ő előrefelé biccent egy keserű mosoly kíséretében. Mondania sem kell semmit, magamtól is rájövök, mi a baja. Linnéa igencsak lenge nővérkejelmezt húzott, és már a mi távolságunkból is látszik, hogy flörtöl Loveval. Na, a végén mégis sikerül összejönnie egy szőkével is, ha már az a beteljesületlen álma. Kicsit bosszankodom. Szeretem a csajszit, de ő is tudja, hogy Kjell még nem teljesen tette túl magát a szakításon, akkor miért előtte csinálja? Mögé sétálok és megfogom a derekát.

- Megcsalsz, ribanc? - kérdezem ő pedig egyből a nyakamba borul. Szeretném figyelmeztetni, de aztán úgy gondolom, ráérek még egy kicsit. Inkább visszaülök Jannis mellé, aki persze csókkal fogad, és megjegyzi, milyen sokáig várattam. Nem is tudom, kettőnk közül általában ki az, aki a másikra vár, de nem teszem szóvá. Csak ölelgetem, és röhögök a többiek poénjain.

- Ez itt narancslé, ugye? - kérdezi mögöttem valaki, de Elias megelőz a válasszal.

- Ne légy hülye, az alkoholmentes! Meg akarod magad mérgezni?

Kész, nem bírom. Hogy lehet valaki ilyen bolond? A mögöttem állót viszont mintha egyáltalán nem érdekelné a figyelmeztetés, mert elnyúl a vállam felett, és elveszi az üveget. Feltűnik, hogy az ingujja csipkeszegélyes. Hátrafordulok, és egy igen előkelő vámpír smaragdszemeibe bámulok.

- Nahát, Synni - szólal meg. - Hogy tudtad bepréselni a hajad a paróka alá?

- Hát... öööö... - kezdem, és nem tudom miért, de megint kiakadok Sami pillantásától. Erőlködnöm kell, hogy ne a szemeit bámuljam, de amint inkább a bársonykabátját szemlélem, tudok beszélni. - Tele vagyok hullámcsatokkal meg hajtűkkel. Tutira kiakasztanék egy fémdetektort.

A szemem sarkából látom, hogy elmosolyodik.

- Azért szépen összeöltöztünk - jegyzi meg.

- Neked jobban áll - csúszik ki a számon, aztán fülig pirulva visszafordulok az asztalhoz és megragadom a vodkásüveget.

- Hé, Sami, várj! - szólok a srác után, aki valószínűleg azt hitte, hogy vége a beszélgetésnek. Most visszafordul, én pedig némi vodkát töltök a narancslevéhez a pohárba. - Így már iható - mosolygok, aztán visszamegyek az asztalhoz, mielőtt még valami sületlenséget beszólnék.

Órák telnek el, kissé spicces vagyok, még körülbelül háromszor kényszerítettem piát Samiba, azóta iszik magától is. Valószínűleg rájött, hogy csak így szabadulhat meg tőlem. Most épp Kjerstin vonszolt be az egyik sarokba.

- Ma valahogy nagyon nem tetszel nekem, te lány - sóhajtja némi aggodalommal.

- Rossz a jelmezem? - kérdezem, szándékosan félreértve a mondandóját.

- Állati jól nézel ki és ezt te is tudod, de furán viselkedsz.

Értetlenül bámulok rá, ezért némi szünet után folytatja.

- Feltűnően sokat foglalkozol Samival. Szerintem neki is feltűnt, meg a többieknek. Valószínűleg Jannis is felfogja a dolgokat, akármennyire készen is van.

- De hiszen... mi csak beszélgetünk - próbálok védekezni, de egy lesújtó pillantással elhallgattat.

- Úgy viselkedsz a közelében, mint egy holdkóros. Ennyire bejön?

- A fenébe is, dehogy! - nevetek. - Szép, szép, de azért haza nem vinném.

Úgy érzem, mintha figyelnének. Oldalra kapom a fejem, de már csak némi libbenő fekete hajat szúrok ki. Rajtam kívül csak ketten vannak itt feketék, és Tuva haja hullámos, és rövidebb is annál, amit láttam... Ajaj, ez nagyon égő!

Égő? Na ne... a totál égés csak most jön. Odalépek az asztalunkhoz, ahol Jannis épp Saminak magyaráz, méghozzá azt, hogy én mennyire odavagyok a fekete hajú pasikért, meg milyen vámpírmániás vagyok, satöbbi. Inkább nem hallgatom tovább. Azt hiszem, mindjárt elásom magam.

V. Singer's chance

“Here's my chance
I have to take it
Reaching out to the people
Who have come to see the show”

Azt hiszem, ma átnézek Jannisékhoz próbára. Dolgom nincs, és felfordulok az unalomtól. Már jól ismerem a próbatermüket, nem először fordulok meg itt. Vigyorogva benyitok, és épp jó estét akarok kívánni (délben), amikor megpillantom a srácok gyászos arckifejezését. Ekkora baj, hogy jöttem?- fut végig az agyamon, és nem értem, mi a para. Mintha tudomást se vennének rólam. Mindannyian Jonnát bámulják, aztán Sven elereszt egy halk káromkodást.

- Ez nagyon nem jó vicc, Jonna - mondja aztán gondterhelten. Beljebb lépek, de még mindig nem tűnik fel nekik a jelenlétem. Mi az, szellem lettem?

- Baj van? - kérdezem óvatosan, mire mindannyian meglepve fordulnak felém. - Inkább máskor jöjjek?

- Dehogy, kicsim, nem zavarsz - ugrik fel Jannis. - Csak kissé gázban vagyunk és nem jó a hangulat.

- Miért, mi történt? - nézek a többiekre.

- Jonna nem tud velünk jönni Londonba - húzza el Roffe a száját.

- De... hogy... miért? - kapkodok levegő után.

- Begyulladtak a hangszálaim, bár szerintem hallatszik - válaszol Jonna. Igaza van, tényleg hallatszik.

- És akkor most... kényszerpihenő, vagy mi van?

- Pontosan az. Méghozzá legalább három hónapig - mondja, majd a többiek felé fordulva folytatja. - Tudom, hogy a lehető legrosszabbkor jött ez az egész a ti szempontotokból, de nem jókedvemből betegedtem le. Tudom, hogy ez az angliai fellépés nagy lehetőség, de nem tudok mit tenni, ne haragudjatok.

- Akkor ezek szerint ének nélkül kell lenyomnunk a koncertet? Vagy lemondjuk az egészet? - Love végignéz a többieken, várva a választ, vagy valami javaslatot. Kedvenc sógorom persze egyből más tervvel áll elő.

- Miért nem kerestek ideiglenesen egy másik énekesnőt? - kérdezi.

- Kevés az időnk. Ha még csak most kezdjük el keresni, nem lesz ideje begyakorolni a dalokat - csóválja a fejét Elias.

- Na igen. Necces lenne - legyint csüggedten Sven is, és úgy néz Kjellre, mintha elmegyógyba akarná csukatni.

- És ha... - kezdi Jonna, majd furcsa tekintettel rám néz, fogalmam sincs, miért. Lecsúszott a felsőm? - Szóval, szerintem nem kéne messzire mennetek, sőt találhatnátok olyat is, aki jól ismeri már ezeket a dalokat.

- Kire gondolsz? - kapja fel a fejét Elias.

- Nem hiszem el, hogy nem esik le egyikőtöknek sem! - nevet halkan, rekedten. - Még neked sem, Jannis?

Cirmoskám fülig pirul, és megvonja a vállát.

- Esküszöm, fogalmam sincs róla, szóval ha volnál szíves felvilágosítani...

Az előbb azt gondoltam, hogy Sven "kényszerzubbonyt rá"- nézését nem lehet felülmúlni, de Jonna meghazudtol. Úgy bámulja Jannist, hogy már tényleg kezdek aggódni, hogy mikor ront rá pár megtermett elmegyógyintézeti ápoló az én kis drágámra. Jonna nyilván egyértelműnek tartja, hogy tudjuk, ki a jelöltje, pedig fogadni mernék, hogy rajta kívül senki sem tudja. Persze én nem szólok közbe, egyrészt mert semmi közöm hozzá (elvégre én "csak" Jannis párja vagyok), másrészt meg nem hiányzik, hogy engem is hülyének nézzen.

- Idióták, hát itt van Synni! - nyögi be végül, és esküszöm, kell némi idő, hogy rájöjjek, rólam beszél.

- Az én Synnim? - kérdezi Jannis, miközben felváltva bámul engem és Jonnát.

- Miért, ismersz másik Synnit, akinek ilyen jó hangja lenne? - nevet a nőszemély.

- Na ne... - szólok közbe, amint magamhoz térek az első döbbenetemből.

- Miért is ne? - néz rám Love. - Nekem kifejezetten tetszik Jonna ötlete.

- Talán mert... semmi hangom nincs, és...

- Hazudsz! - szakít félbe Roffe. - Nem egyszer hallottalak már, és szerintem gyönyörű a hangod.

- De... még sosem álltam színpadon, legfeljebb kórussal. Tuti inamba szállna a bátorságom.

- Épp ideje, hogy elkezdd - közli Kjell. - Cseszd meg, Jannis, fenyítsd már be valamivel, hisztizz, vagy bármi, csak vedd már rá, hogy segítsen nektek!

- Mintha olyan lennék - grimaszol Jannis, aztán elkomolyodik, és felém fordul. - Aranyom, nem kényszerítelek rá, ha nem akarod, de ezzel elég nagy katyvaszból húznál ki bennünket, amiből nélküled rohadtul nehezen tudnánk kimászni.

- Leginkább szerintem sehogy - néz rám Elias is. - Rengeteget jelentene a segítséged.

- De én...

- Nincs de! - fojtja belém a szót Kjell. - Szükségük van rád, punktum. Ha én tudnék énekelni, megtenném a bátyámért, pedig én még szerelmes se vagyok belé, veled ellentétben.

- Rendben, megpróbálhatjuk, de ha nem jól sül el a dolog, eszetekbe ne jusson rajtam elverni - adom be a derekam.

- Jól fog elsülni, ne parázz már - veregeti meg a vállamat Jonna.

Hát, úgy tűnik, a kocka el van vetve (jéé, sok gépfüggő fog kikelni a kertben?). Meglátjuk, helyesen döntöttem-e, hogy belemásztam ebbe az egészbe, de sejtem, mennyit duzzogott volna Jannis, ha nemet mondok. Nyíltan nem mondta volna ki, de tuti nagyon pipa lett volna rám. Természetesen mindent megteszek annak érdekében, hogy jól sikerüljön a koncert, de vajon elég lesz-e az igyekezetem? Kezdek kétségbe esni és megijedni, a francba is, még egy hónapom van addig, de máris elkapott a lámpaláz! Mindegy, hagyjuk, mielőtt idegösszeroppanást kapok.

IV. She is back!

“Eyes of violet so hypnotic
Just one look is blinding”

- Hé, bratyó! - rikkantja Kjell a telefon mellől a szokásos "koncert utáni másnaposság miatt megnőtt" hangerejével. - Valami angol csajod az... Befogjam Synni fülét?

- Óh, édes kicsi sógorom, úgy imádlak, hogy egy vacogó cápa elégítene ki orálisan - vigyorgok, de azért kérdőn nézek Jannisra, aki felvonja a szemöldökét, jelezve, hogy fogalma sincs, kivel fog beszélni. Figyelem az arcát, és látom, hogy pár másodperc múlva már mosolyog, tehát örül a hívásnak. Hiába hiszi Kjell az ellenkezőjét, cseppet sem vagyok féltékeny. Nem sodrom magunkat mégegyszer emiatt veszélybe.

- Nahát, szia... - hallom a szerelmem hangját - Jól vagy? Úgy örülök, hogy hallatsz magadról!... Persze, mi is megvagyunk... Igaz hát!... Június huszonhat, pontosan... Dehogy, sőt akkor sértődnék meg, ha nem találkoznánk... Biztos örülni fognak, hát persze... Átadom, aztán vigyázz magadra és egy hónap múlva, tudod... Rendben, puszi, szia...

- Szíííííííííííííííííííííííía, puszíííííííííííííííííííííííííí - nyávog Kjell - Nem szégyelled magad? Ki volt ez a...?

Jannis mintha meg se hallaná, ragyogó arccal felém fordul, és kiböki:

- Sheila üdvözöl és egy hónap múlva találkozni akar velünk.

- Sheila??? - kapkodok levegő után. - Mármint Sheila Backwards? - Jannis bólint, mire könnyezni kezdek. - Te jó ég, azt hittem, már rég elfelejtett, ugye jól van?

- Nekem azt mondta - mosolyodik el, majd hozzám lép és átölel. - Na, nyugodj meg, babám, a londoni koncerten találkozunk vele mindannyian, aztán majd meglátjuk.

- Jaj, ne is emlegesd Londont, anyám már fel van pörögve, hogy találkozzunk.

- És az miért baj? Szerintem tök rendes.

- Persze, csak nem akarom, hogy észrevegye, milyen gázosan érzem magam még mindig. Túlzottan aggódik miattam, és néha úgy érzem, megfojt a szeretetével. Hát ez a Ville-projekt is... Magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy pszichiáterhez menjek. Megint ki fog találni valamit...

- Elintézzük. De... - Jannis rámkacsint - Mi lenne ha megünnepelnénk, hogy Sheila hallatott magáról?

- Zsír lenne - vágjuk rá Kjellel egyszerre, aztán kirobban belőlünk a nevetés. Jannis eközben felhívja a többieket, hogy ráérnek-e ma délután. Nem mindenkinek felel meg, így csak Roffe, Sven, Love, Linnéa és Sami jönnek. Kjell persze egyből felajánlja, hogy bevásárol, és édes kettesben hagy bennünket az én kis cirmosommal.

A vendégeink ötre érkeznek, mert Linnéának időben haza kell érnie, így természetesen Sami sem marad tovább. Érthető is, hiszen a bandánkból csak őt ismeri igazán, és nem lehet jó érzés csupa idegennel bulizni, de párszor meg kell tennie, hogy aztán már ne legyünk idegenek. Elvégre nem mindenki olyan kórosan kommunikatív, mint én. Az egy dolog, hogy én szinte mindenkivel hamar leállok haverkodni, de én meg túlzásba is viszem, és sokan furcsán néznek rám a túlzott közvetlenségem miatt. Egyszerűen csak arról van szó, hogy annyira kibújok a csigaházamból, amennyire csak lehetséges, sőt talán nincs is csigaházam (tulajdonképpen, ha azt vesszük, nem nézek ki sokkal gusztusosabban, mint egy meztelencsiga). Tény, hogy jobban kiteszem magam a támadásoknak, többen tudnak visszaélni az érzelmeimmel, de megéri. Londonban kiközösítettek, és bár azt hiszem, nem látszott rajtam, iszonyúan szenvedtem, míg össze nem barátkoztam Sheilával. Sokkal jobban érzem magam, ha nyitok egy kicsit kifelé. Itt is szereztem már annyi ellenséget, hogy megszámolni is nehéz, de eközben olyan barátokra tettem szert, akik képesek ezt elfeledtetni velem.

Hű, de elkalandoztam. Igen, megint ittam, tudom, hogy rájöttél, mert akkor szoktam filozofálgatni. Baj talán? Most belém akarsz kötni? Úgyis addig nyomom a szöveget, míg meg nem unod, úgyhogy már vesztettél. A hangulat amúgy egész jó, majdnem mindenki piás már (nahát, csak nem Sami miatt került a mondatba az a hét betű?), és Jannis mindenkit sorba kérdez, hogy jön-e velünk Londonba.

- Persze, hogy mindenki jön, mert aki ki meri hagyni, azt kibelezem. Sheila megérdemli, hogy mindenki ott legyen - vágom rá, meg sem várva a többiek válaszát.

- Hát, nem tudom, hogy menni fog-e - szól közbe Sami.

- Már miért ne menne? - a kérdés nekem is a nyelvemen van, de Love teszi fel.

- Egyrészt, mert külföld, meg én amúgy sem tudom, ki az a Sheila. Gondolom, valami régen látott ismerősötök, de akkor meg minek zavarjak?

- Na jó - pattanok fel, mellé ülök, és komoly fejjel magyarázni kezdek. Nem mintha hülyének nézném, de mi az, hogy kihagyja? - Persze, hogy nem ismered Sheilát, de ezen csak akkor tudsz változtatni, ha velünk jössz, és hidd el, érdemes vele jóban lenni. Rettentő okos, emellett szórakoztató, ráadásul szép is, zavarni meg tuti nem fogod. Biztos vagyok benne, hogy kedvelne, és eleve, gondolj bele, a srácok tök ritkán lépnek fel, és te zsinórban két koncertjükön lennél ott.

- És mivel ez elég fontos buli, egy csomó kísérőt vihetünk ingyen - fűzi hozzá Kjell.

- Piánk meg szerintem lesz bőven - szólal meg Jannis is. Roffe felnevet.

- Mintha csak tizedannyit is inna, mint te, úgy csinálsz. Megfújatnál vele egy alkoholszondát, negatív irányba akadna ki.

- Ne piszkáld már - kel a védelmére Sven, majd Samihoz fordul. - Akkor is jöhetsz ám, ha nem rúgsz be.

- Jó, igazából nem az anyagiakkal lenne para, csak egyrészt eddig még a városon belül sem igazán maradoztam ki éjszakára, és nem tudom, anyám hogy fogadná ezt az ötletet, másrészt meg még alig ismerlek titeket.

- De engem igen, és szívesen felelősséget vállalok érted, ha úgy adódik - vág közbe Linnéa.

- Meg ráadásul még van egy hónapod ismerkedni velünk - kacsintok. - Nem vagyunk kannibálok, és arról a tavalyiról se mi tehetünk.

Megint. Miért van az, hogy mostanában folyton elszólom magam? Mintha nem is én irányítanám amit mondok, ez borzalmas!

- Tavalyi? - ráncolja a homlokát a srác. - Nem tudom, miről van szó.

- Majd Linnéa elmeséli, most nem igazán szeretnék róla beszélni, meg szerintem egyikünk se, aki akkor jelen volt - legyintek, és tovább átkozom magam, amiért szóba hoztam a témát.

Két percig a múlton rágódunk, aztán Kjell benyög valami poént, és a hangulat ismét topon van. Azt hiszem, erről az estéről nem írok többet, már elmosódnak a betűk a szemem előtt. Egészségünkre!

III. The hidden sign

“To the one that has been born
With the hidden mark of the unicorn
As sigh of those who descent from
royal blood”

Ha valaki nekem úgy egy éve azt mondja, hogy egy éven belül akár csak egy Screaming Deceit-koncertet is látni fogok, kíméletlenül pofán röhögtem volna. Általában a realitások talaján mozgok, és vajon mennyi esélye van annak, hogy szegény kicsi Synnöve, aki nem épp a mázlijáról híres, lásson egy ilyen ritkán koncertező bandát élőben? Nem vagyok túl jó matekból, de ha esetleg elkezdenél számolni, biztos vagyok benne, hogy igencsak alacsony számot kapnál. Mindenesetre azt javaslom, inkább ne kezdd el, mert akkor nem tudsz rám figyelni.

Mióta tavaly augusztusban megjelent Jannisék második albuma Guilty Delerium címmel, minden fellépésükön ott vagyok az első sorban, nem mintha az olyan rengeteg lenne. Idehaza sokkal több a feltörekvő tehetséges együttes, mint a fellépési lehetőséget biztosító helyek. Ma viszont kissé nosztalgikusra fog sikerülni az este, a helyszín miatt. Sanctuary... Rémlik még az élménybeszámolómból, amit Ville rendelőjében adtam elő? Itt futottunk össze Eliasszal, és itt beszéltük meg a kempingezést, egyszóval itt indultunk el lefelé a lejtőn. Mégis hálás vagyok érte, hogy így történt. Mindez kellett ahhoz, hogy igaz barátokra és szerelemre találjak. Fontos hely ez, az a lényeg.

Szokás szerint az első sorban állok, most éppen Markussal és Kjerstinnel, meg Kjell exével, Linnéával. Furcsa, hogy annak ellenére, hogy szakítottak, ilyen jó maradt a viszonyuk. Vagy csak nekem ilyen különös ez az egész, mert én sose jöttem ki jól az exemmel? Tulajdonképpen tökmindegy. Javítani már úgysem tudok a dolgon. Valahogy nincs kedvem a szellemidézéshez, nem is tudom, miért...

Linnéa egy fiúval jön, és meglep, milyen helyes utódot talált Kjellnek. Csakhogy szó sincs ilyesmiről, mint megtudom. A srác, aki Sami Thornquistként mutatkozik be, csupán gyerekkori ismerőse a barátnőmnek. Nahát... Persze Markus egyből azt kérdezi, hogyhogy eddig nem bulizott még velünk.

- Ritkán mozdulok ki - von vállat Sami, aztán a színpadot kezdi figyelni. Nem igazán próbál bekapcsolódni a beszélgetésbe, én viszont túl részeg vagyok ahhoz, hogy észrevegyem a "hagyj békén"-arckifejezését.

- Tök durva, úgy nézel ki, mint valami tinédzser divatgoth álmaiból idecsöppent vámpír - kacarászok, és remélem, hogy a beszólásomat annak vette, aminek szántam: bóknak. Nem kellett volna kimondanom, ez tény, de néha nem tudok parancsolni a nagy számnak. Samiról meg ez jutott eszembe. Talán mert annyira szabályosnak és valószínűtlennek látszik mindene, mintha csak úgy álmodták volna. A bőre márványfehér, nagyon magas és feltűnően egyenes a tartása, a haja hollófekete, leér a derekáig (csessze meg, hosszabb, mint az enyém), és olyan egyenes, hogy azért nekem egy hétig kéne vasalnom, pedig az enyémnek is irigylik páran az egyenességét. A legdurvább viszont a szeme: olyan, mintha smaragdból faragták volna ki. Nem hittem volna, hogy élő személynek ilyen élénkzöld szeme létezhet. A tekintete is kiborít. Nem tudom megmondani, miért, de képtelen vagyok pár másodpercnél tovább a szemébe nézni. Na mindegy, ezen ráérek később is töprengeni. Most ahelyett hogy szavakba önteném Sami nézését, inkább imádattal bámulok fel a színpadra, és ügyelek rá, hogy ne feltűnően csorogjon a nyálam Jannis látványától (Meg persze a zenétől se, amit hallok. Arra azt mondják, hogy hallvány?) Jannis rám néz, kacsint egyet, és szabad pillanatai egyikében csókot dob nekem. Remélem, éjjel már közelebbről kapom azt a csókot... =) A FRANCBA IS, MÉG MINDIG NEM HISZEM EL, HOGY VISZONTSZERET!!

II. Confessions part 2.

- Kimehetek rágyújtani? - kérdezem, mielőtt tovább folytatnám a történetemet.

- Na ne, az olyan, mintha egy fantasztikus előjáték végén azt mondanád, hogy a többit majd legközelebb - háborodik fel Ville. Döbbenten bámulok rá. Nem normális dolog, hogy egy orvos ilyen szexuális tartalmú hasonlatokkal traktálja a pácienseit!

- De muszáj elszívnom egy szál cigit - nézek rá kétségbeesetten. - A Nikotinszörny már kaparja az agyamat belülről, és amikor már az emlékeimet is úgy rendszerezem, hogy dohányoztam-e közben, akkor már eléggé előjöttek az elvonási tüneteim ahhoz, hogy ideje legyen csillapítani őket, hát nem?

- Feladom - sóhajt a doki - de akkor kimegyek veled, és füstölgés közben esetleg elmondhatnád, mire is jöttél rá Åsa felbukkanásából.

Kisétálunk hát az épület bejáratához, és leülünk az egyik padra. Előhalászom a bőrkabátom zsebéből a cigarettát, meggyújtom, szívok két jókora slukkot, és csak utána szólalok meg ismét.

- Mondd csak, mennyit tudsz a Bodom tónál történt gyilkosságról? - szegezem neki az orvosomnak a kérdést.

- Meglehetősen sokat - biccent. - Tudod, ha ilyen brutális vérfürdőt rendez valaki a szomszéd országban, az évtizedekkel később is képes felkelteni az ember érdeklődését.

- Vagy ha valaki hozzám hasonlóan elvetemült Children Of Bodom rajongó - nevetek fel. - Akkor tehát meséld el, kérlek, mi is történt.

- Te most vizsgáztatsz? - vonja fel a szemöldökét Ville. - Rendben. 1960-at írunk. Négy fiatal eltervezi, hogy a Bodom tónál kempingezik, eddig tiszta is lenne. Két fiú, két lány, sátorban. Eltöltenek egy vidám napot, lubickolnak a tóban, satöbbi. Ez eddig mind szép és jó is lenne, ha megérték volna a másnap reggelt, azonban hármukat holtan, a negyediket sebesülten találják meg reggel. Negyvennégy éven keresztül mindenki az életben maradt Nils Gustafssont sajnálja, aztán letartóztatják gyilkosságért. Az ő bűnösségére utal többek között az is, hogy a barátnője, Irmeli sokkal több szúrt sebet kapott, mint a másik két áldozat, ezt a szakemberek az őrjöngő féltékenységének tulajdonították. 2005-ben mégis felmentették, és azóta nem tudtak új gyanúsítottal előállni.

- Remek, kitértél arra a részletre, ami az én történetem szempontjából különös jelentőséggel bír. Irmeli meg van győződve róla, hogy Nils féltékenysége közrejátszott az eseményekben. Személy szerint a vele való találkozástól semmivel sem lettem okosabb, egy teljesen összezavarodott lélekkel volt dolgunk, de a lényeg az, hogy Irmeli a féltékenységet próbálta fegyverként használni ellenünk. Ezt értsd úgy, hogy olyan embereket keresett, akik valamelyikünkre féltékenyek voltak, és talált ilyet, nem is egyet.

- És ennek ellenére sikerült legyőznötök? - hüledezik, én viszont leintem.

- Ne szaladj ennyire előre! Közben még történtek érdekes dolgok.

- Érdekesebbek, mint a küzdelmetek egy bosszúálló kísértettel?

- Nem, csupán olyan események, amik meghatározzák a jelenemet. Például, hogy Jannisék stílust váltottak, és női énekkel szerették volna vegyíteni a harsh vokált, és hogy felkértek énekesnőnek még ott, kempingezés közben.

- Anyád nem mondta, hogy zenélsz is - néz rám döbbenten.

- Hát, tulajdonképpen nem is, mert visszautasítottam az ajánlatot. Már volt egy másik jelöltjük, és nem akartam tőle elvenni a lehetőséget, és nem is bánom, mert Jonna elképesztően tehetséges, és mellette még kedves is. Ráadásul ha vállaltam volna, az azt jelentette volna, hogy Jannissal kell dolgoznom.

- És az miért lett volna baj? - vonja fel a szemöldökét Ville. - Hiszen akkor a közelében maradhattál volna.

- Nem akartam a közelében maradni - sóhajtom, miközben előveszek egy újabb szál cigit, mit sem törődve a doki rosszalló tekintetével. - Biztos voltam benne, hogy csak egy éjszakára kellettem neki, úgyhogy úgy döntöttem, amint biztonságban leszünk Irmelitől, visszacuccolok anyámhoz Angliába.

- Csak azután Jannis előállt egy szerelmi vallomással, vagy micsoda? - vág közbe.

- Valami hasonló - kuncogok - de nem részletezem. Felesleges nyomatnom a szirupos szerelmes szöveget, hiszen a végeredmény teljesen egyértelmű, ha egyszer most Jannis barátnője vagyok. Különben is, a problémáim szempontjából Irmeli meghatározóbb személyiség, mint az uram.

- Tehát megpróbálta beváltani a fenyegetéseit? - kapja fel a fejét a doki. Az érdeklődési szintjét megfigyelve szerintem fejben Irmeliről is felállít valami diagnózist, ami azért már jócskán szakmai ártalom szerintem.

- Egy darabig nyugton maradt, és a többiek már kezdtek reménykedni, hogy esetleg mégse fog tenni semmit. Én közel se voltam ilyen optimista, de úgy gondoltam, felesleges addig idegesítenem őket, amíg nem tudok semmit. Próbáltunk kikapcsolódni, úgyhogy szerveztünk egy bulit. Pontosabban Markus rendezte, úgyhogy Eliason, Lovén, Roffén, Svenen és Jannison, vagyis az együttes tagjain kívül meghívta még két gimis osztálytársunkat is. Kjerstinnek persze kimondhatatlanul örültem, de amikor kiderült, hogy Ingvar is jönni fog, akkor kedvem lett volna lemondani az egész hajcihőt.

- Nocsak, miért utáltad ennyire a srácot? - lepődik meg Ville.

- Jaj, persze, ehhez tartozik némi háttérinformáció, amit idáig nem osztottam meg veled - kapok észbe. - Ingvarral több mint egy évig jártam, és enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy haragban váltunk el egymástól. Ráadásul tudtam, hogy hozza magával a borzalmas új barátnőjét, Vanját is. Na, őt még kevésbé tudtam elviselni. Az egy dolog, hogy úgy próbált meg engem utánozni, hogy fele ilyen jól se nézett ki, de...

- Nahát, Lindstrom kisasszony rejtett önbizalmának első megnyilvánulása? - vág közbe Ville nevetve.

- Na de azért nem szép és ocsmány között van különbség - torkolom le. - Lehet, hogy nem vagyok az a fajta lány, akitől minden pasi hanyatt dobja magát, de azért hozzá képest kifejezetten jó vagyok. Minden csak viszonyítás kérdése. De nem is ez a lényeg! Tudtam róla, hogy már akkor fájt a foga Ingvarra, mikor még velem járt, és azóta folyamatosan gyűlöl. Betegesen féltékeny volt a kis hülyéje, és persze biztosra vette, hogy én vissza akarom venni tőle az ő cukorfalat kis pasiját. Nem probléma, hogy a szakításunk óta már bottal se piszkálnám... Mindenesetre ő nem volt hajlandó felfogni, hogy rám felesleges féltékenykednie.

- Volt balhé? Csajbunyó, meg minden? - lelkendezik a drága doktor úr.

- Mondd csak, Ville, biztos, hogy te orvosira jártál és nem barbárképzőbe? - vágok vissza, mire sértődötten összefonja a karjait, és hátat fordít nekem.

- Majd akkor kérdezz ilyeneket, ha diliházba csukatlak - szűri a foga között, és egy pillanatra megijedek, hogy komolyan gondolja. Csak amikor vigyorogva visszafordul, akkor nyugszom meg, és folytatom a mesélést, de csak miután meggyújtok még egy szál cigit.

- Mondd csak, alapjáraton is láncdohányos vagy, vagy csak a kellemetlen emlékek miatt füstölsz most ennyit? - kérdezi Ville, mielőtt még folytathatnám.

- Alapból ennyit szívok, mióta... szóval tavaly nyár óta - pirulok el. - Az meg nem baj, hogy beszélnem kell róla. Tulajdonképpen.. jobb, ha kibeszélem magamból, nem?

- Hát, remélhetőleg kicsit megkönnyebbülsz tőle.

- Jó... szóval, egy darabig egyszerűen nem vettem tudomást a csajról, de amikor kirohant a szobából, aztán meg épp Jannisnak kezdte el magyarázni, mekkora ócska ribanc vagyok, akkor betelt a pohár.

- Tényleg megverted? Pedig csak vicceltem.

- Nem emlékszem pontosan... Mintha nem is én lettem volna az. Ha jól emlékszem, kicsit megfojtogattam, de a durva, hogy a nyakán olyan nyomok maradtak, mintha fagyási sérülések lettek volna. Persze megijedtünk, nem is kicsit, de azt hittük, ennyiben maradnak a dolgok. Aztán... nem tudom, mi változott meg. Ingvar és Vanja épp távozni akartak, de a csaj az ajtóból visszarohant, és nekemesett. Elestem, bevertem a fejem, és éreztem, hogy szivárog belőle a vér, és onnantól kezdve engem mintha kicseréltek volna. Tudod, soha nem tanultam meg verekedni, nem volt szokásom így elintézni a dolgokat. Akkor viszont olyan erővel csaptam Vanját a falnak, hogy mindenki csak bámult, hogy vagyok én ilyenekre képes, beleértve saját magamat is. Love és Sven azonnal hozzám rohantak, hogy lefogjanak, Vanja meg odabotladozott Jannishoz, előszö nekiállt sírni, aztán a táskájából kivett egy egész pici kést, és megpróbálta megvágni vele a hímemet. Annyi volt a szerencse, hogy csak az alkarját találta el, és azt is csak alig. Roffe és Markus próbálták megállítani, de nekik is egy-egy vágás lett a jutalmuk az igyekezetért. Azt már nem vártam meg, míg Elias és Sheila próbálnak beavatkozni a dologba. Kiszabadítottam magam Svenék szorításából, és újra nekirontottam annak a magát lánynak csúfoló ocsmányságnak. Belémvágott, nem is egyszer, bár azt hiszem, sokkal durvábbnak látszott kívülről a helyzet, mint amilyen valójában volt, mert a többiek szerint elég rendesen véreztem, pedig nem kaptam komoly sebeket. Csak feldühített, de azt valami iszonyatos szinten, úgyhogy ütöttem, ahol értem, Ingvar meg megpróbált elrángatni onnan, úgyhogy rá is teljesen bepöccentem, és... jaj, nem tudom, ezt hogy magyarázzam el neked... annyira zavaros a fejemben...

- Csak próbáld meg összerakni a mondanivalódat - nyugtatgat Ville. - Időnk bőven van, ma már nem fogadok több beteget.

- Rendben - sóhajtok. - Szóval... elkezdtem rikácsolni, de fogalmam sincs, mit mondtam, még csak azt sem, hogy milyen nyelven, csak azt éreztem, hogy valami hideg van körülöttem, és az célba veszi Vanját, aztán...

Elakad a szavam, és könnyezni kezdek. Nem mintha sajnálnám azt a kis hülyét, de borzalmas dolgokra kell visszaemlékeznem.

- Jobban fogod érezni magad, miután kimondtad - biztat a doki.

- Vanja... felrobbant - suttogom, és szemernyivel sem érzem jobban magam most, hogy kimondtam. - De nem csak felrobbant, jégszilánkokká robbant... És az egyik nagyobb darab egyenesen Ingvar nyakába fúródott. Összeesett, odarohantunk hozzá, de nem tudtunk vele mit tenni, teljesen átdöfte. Egy másik darab karcolta Markus combját, mi többiek pedig sértetlenül megúsztuk, csak mindannyian halálra voltunk rémülve. Mindenki azt kérdezgette, hogy tehettem ilyet, én meg kikeltem magamból, nekiálltam üvöltözni Jannisszal, hogy ha nem hallgat erre a lökött tyúkra, akkor nem vesztünk volna össze. De közben nagyon furcsán éreztem magam. Mintha nem én beszéltem volna, de nem bírtam abbahagyni, ömlött belőlem a szó. pedig küzdöttem, hogy végre elhallgassak, aztán mire sikerült, majdnem összeestem, csak szerencsére Love megfogott, aztán gyorsan el is engedett, mert állítása szerint jéghideg voltam. A többire nem emlékszem, mert elájultam. Még csak azt se tudom, mit csináltak Ingvarék holttestével, és nem is mertem megkérdezni azóta sem. Másnapig ki se nyitottam a szemem, akkor meg arra keltem, hogy Markus dörömböl a vendégszoba ajtaján, aztán könnyezve bezuhan rajta.

Lopva oldalra pillantok, és kis híján elnevetem magam Ville rémült arckifejezésétől. Végül erőt vesz magán és kibök egy kérdést.

- Irmeli... mégis megölt valakit?

- Nem azért borult ki, hanem mert Sheila szakított vele.

- Na várj csak - vakarja a fejét zavartan - Egyáltalán mikor jöttek össze? Én lemaradtam ott, hogy ők tetszenek egymásnak.

- Nem említettem, hogy össze is jöttek? - csapok a homlokomra. - Pedig Finnországból már úgy jöttünk haza, hogy ők együtt vannak.

- Nem szép, hogy ilyen fontos részleteket kihagysz - közli a doki.

- Az, hogy jártak, tökre nem volt fontos - javítom ki. - A szakításuk viszont annál inkább. Ugye nem kell pont neked magyaráznom, milyen, amikor egy túlérzékeny fiút kihajít a nője?

- Ajaj. Plusz esély Irmelinek.

- Igen, valami olyasmi... Bár amikor a bajok kezdődtek, Markus egyszerűen csak csaprészeg volt. A problémák forrása ugyanis Jöran volt... emlékszel, hogy említettem a srácot?

- Várj - erőlteti az agyát, és egész viccesen néz ki közben. Persze látszik, hogy sehova se tudja tenni Jörant, csupán annyi rémlik neki, hogy elhangzott a neve a beszélgetésünk alatt. Végül egy javaslattal próbálja kihúzni magát a csávából. - Tudod mit, menjünk vissza a rendelőbe, hátha útközben eszembe jut.

Halkan felnevetek, de azért követem befelé az ajtón, aztán az irodájába érve visszahuppanok a hintaszékbe, és kedélyesen dülöngélek vele, míg arra várok, hogy a pszichomókusnak eszébe jusson, ki is az a Jöran. Csak pár percnyi várakozás után unom meg, és közlöm, hogy ő volt az az ostoba vadbarom, aki az utolsó göteborgi gimis évem alatt zaklatott.

- Megint megtalált? - kérdezi döbbenten, mire bólintok. - De hát hogyan...?

- Hát igazából szerintem hamarabb fognak halványlila kiskutyák potyogni az égből, mint hogy rájöjjek, hogy került oda hozzánk az a hülyegyerek - vonok vállat, aztán folytatom a mesélést. - Természetesen kissé betojtunk, mikor vérben forgó szemekkel barontott az ajtón, és én főleg attól féltem, hogy Jannist fogja bántani, lévén hogy belé vagyok szerelmes. Hát... meglepett kissé, mikor nekem rontott, de esküszöm, megkönnyebbültem.

- Gondolom, az a rögeszme irányíthatta, hogy ha az övé nem lehetsz, inkább ne légy senkié - találgat Ville, én meg türelmetlenül ráhagyom. Szeretném végre befejeznmi a mesedélutánt és hazamenni, de amíg minden második mondatomnál közbeszól, addig nem túl egyszerű rövidre zárnom a dolgot.

- Figyu, nagy para lenne, ha innentől kezdve kissé tömörebben adom elő a dolgokat? - kérdezem, előre félve a nemleges választól. - Elegem van már, hogy erről kell beszélnem valakinek, akit most látok életemben először.

- Ha ennyire kikészít, akkor rendben, de azért érdekelne a vége - nyújtózkodik a doki.

- Végülis annyi a lényeg, hogy jöran nekem rontott, valami kötéllel vagy nem tudom mivel, de még mielőtt bárki oda tudott volna hozzánk, a mellkasához kapott, összeesett, és kezdett deresedni a teste, és nagy ijedtemben először észre se vettem, hogy Markus épp Sheilát szorítja sarokba, csak akkor, amikor a csajszi már megfogott egy kést és épp belemártotta volna, persze puszta önvédelemből. Akkorát sikítottam, hogy belerengett a ház, ami kissé összezavarhatta, mert elejtette a kést, én meg odarohantam, arrébb rántottam Markust, nekiszorítottam a falnak, ő meg elkezdett valami olyamiről zagyválni, hogy megölöm, meg hogy fázik, és lilultak is el az ajkai, aztán egyszer csak minden előzmény nélkül összeesett, és valami fehér páraszerűség távozott belőle, ami szét is foszlott. Igazából egyikünknek sem kellett magyarázni, hogy az Irmeli lelke volt, csak azt nem értjük a mai napig sem, hogy mi történt, és hogy a fészkes fenébe tűnt el épp akkor, de valahogy tudtuk, hogy nem fog visszajönni. Persze addigra belőlem már hárma gyilkos lett, a legjobb barátom kis híján kinyírta a legjobb barátnőmet, úgyhogy Markus jó pár hónapig került bennünket, Sheila meg hazacuccoplt, és nem is tartjuk a kapcsolatot.

- De azért hiányoznak, nem? - vonja fel Ville a szemöldökét.

- Markus azóta újra keres bennünket, sé próbáljuk elfelejteni, mi törtébnt, viszont Sheila nélkül... iszonyú nehéz, de ha neki az kellett, hogy hazamenekül az itteni emlékek elől, és kizár az életéből mindenkit, ekivel ezeket átélte... mit tehetnék? Szeretem, tehát nem kényszerítem, hogy emlékezzen valamire, ami ennyire felzaklatta.

Az egész ittlétem alatt sikerült visszatartanom a könnyeimet (jó, álltam a sírás szélén, de egyszer se tört el a mécses), most azonban sírógörcsöt kapok, és köszönés nélkül kirohanok a rendelőből. A számlát és az újabb időpontot úgyis anyám intézi, nekem meg most az kell, hogy újra Jannis mellett lehessek és kissé megnyugodjak... Már ha egyáltalán sikerül valaha is...

megint eszembe jutott valami...

Az első fejezet (Confessions) egy kb 40-50 oldalas sztorit foglal össze, ami jelen történet előzménye, tehát létfontosságú. Részletekben közlöm, mert elég hosszú, és átszerkezstgetem és kicsit macerás begépelni. Viszont jó szórakozást az első részhez :)