VII. Singer's chance part 2.

“As I take the stage I realize
That my life has meaning”

Aznap este többször nem mertem odamenni Samihoz, utána meg nem találkoztunk többet. Majd esetleg ma tudok vele beszélni, de az sem biztos, szerintem túlságosan el leszek foglalva Sheilával. Nem is tudom, miért vagyok ilyen izgatott: azért, mert ma egy csomó ember előtt kell énekelnem, vagy azért, mert viszontláthatom Őt. Utólag belegondolva nem is értem, hogy bírtam ki az elmúlt majdnem egy évet nélküle. Tudom, ott voltak nekem a srácok, de ők túlságosan pasik ahhoz, hogy megértsenek. Meg persze ott volt nekem Kjerstin és Linnéa is, akiket egyszerűen imádok, de akármennyire fontosak is számomra, azért mégis Sheila a "másik felem". Ő olyan problémáimat is megérti, amiket mások képtelenek lennének, talán mert ő is ugyanolyan elborult, mint én, csak ez másképp mutatkozik meg nála... vagy valami más oka van, nem tudom.

Reflektorok. Hogy a fenébe fér el itt ennyi rohadt fényszóró? Újra kerülgetni kezd a hányinger, mint útközben. Próbálok arra gondolni, hogy valahol az első sorban ott állnak a barátaim, és ez némi erőt ad, hogy ne rohanjak vissza rémülten a backstage-be. Felhangzanak a Curse Of Love első taktusai. A közönség felé pillantok, és megdöbbenek, milyen rengetegen vannak. Svédországban sosem voltak ennyien. Bár a banda általában kisebb helyeken játszik, meg valami területileg elég nagy rajongótábboral bíró együttes előzenekara vagyunk ma este. Arcokat nem látok, és ez végre megnyugtat. Mire el kell kezdenem énekelni, már semmi bajom, sőt, örülök, hogy itt lehetek. Valami hihetetlen érzés hallani, ahogy a hangom a zenével összekeveredve betölti a teret, meg az is, ahogy látom, mennyire élvezi a közönség a koncertet. És az élményükhöz most először az életemben, én is hozzáteszek valamit, amitől irtó büszke vagyok magamra. A fenébe is, akármilyen beképzeltnek is tűnök ettől, úgy érzem magam, mintha enyém lenne a világ. Mintha igazi művész lennék, olyasvalaki, akit szeretnek és csodálnak, és...

...és vége az első dalomnak. Óriási ovációt kapok. Alig bírom ki, hogy el ne sírjam magam... én nem érdemlem meg, hogy ennyire szeressenek. És ez itt most Jonna helye lenne. Próbálom a legjobbat kihozni magamból, hogy büszke lehessen rám. Az utolsó dal előtt mindenkit egyenként bemutatok (még szerencse, hogy már összeszedtem magam annyira, hogy beszélni is merjek a közönséghez), meg persze utána engem is „felkonferálnak” a srácok, némi magyarázkodás után, hogy miért nem Jonna van itt. Az utolsó számunk jön. Az abszolút kedvencem, a Sick Of Myself, persze nem a Clawfinger-féle, hanem saját dal, de egyszerűen odavagyok érte. Még nagyobb átérzéssel éneklem, mint az előzőeket, és a végén hatalmas tapsot kapunk, és a színpadról is alig akarnak leengedni, de persze muszáj mennünk, mert nekünk csak ennyi idő jutott. Távozóban még hallom, hogy páran a nevemet skandálják. Bolond Linnéa, ez tuti az ő ötlete volt.

A srácok kimennek sörért. Én nem tartok velük, majd később iszom, ráérek még. Az utolsó pillanatban Love is úgy dönt, hogy inkább marad velem, és amint a többiek elindulnak a pult felé, felkap, és megpörget a levegőben. Döbbenten bámulok rá, ő nem szokott ilyeneket csinálni. Mielőtt azonban még megkérdezhetném, mi volt ez, nekiáll áradozni arról, milyen fantasztikus voltam, és hogy az egész banda mennyit köszönhet nekem. Közben szorosan ölel, úgyhogy legalább nem látja, hogy meghatottságomban könnyek szöktek a szemembe. Ha képes voltam ezt a rideg srácot ilyesmire késztetni, akkor valami nagy dolog történt. Mindegy, nem filózhatok ezen. Ismerős hangokat hallok a folyosó felől, és másodpercekkel később berobbannak az ajtón a barátaim. Linnéa ugrik elsőként a nyakamba, de szinte azonnal követi őt Markus is. Mindenki sorban gratulál nekem, de akármilyen bunkóság, elnézek a válluk felett. Keresek valakit. Amikor meglátom azt a jellegzetes világosszőke hajzatot, azt hiszem, kihagy egy ütemet a szívem, aztán már rohanok is hozzá, és sírva ölelgetem perceken keresztül. Mint a fuldokló, ha végre biztos pontot talál. Mintha egy évig visszatartottam volna a lélegzetemet, és most kezdenék újra élni.

- Ne csináld már, nyuszó - nevet Sheila, és kimondhatatlanul megkönnyebbülök, hogy hallhatom a hangját. - Tudod, hogy viszonyulok a könnyekhez.

- De... én örömömben sírok... annyira jó, hogy itt vagy! - zokogom.

- Én meg örömömben vigyorgok, mint egy jóllakott napközis, és még lesz némi időd megfojtani, ugyanis megyek veletek Svédbe - kacag fel. - És csak úgy megjegyezném, hogy tök elmaszatolod a sminked, és a végén még ilyen állapotban fognak meglátni a többiek. Ezt akarod?

Ez hat. Azonnal abbahagyom a bőgést. Nehogy már valami szétsírt képű majmot kelljen a többieknek nézniük! Persze ez a beszólás annyira jellemző rá. Elevenemre tapintott, mint mindig, és bár ez egy kissé gonosz volt, szokás szerint úgy adta elő, hogy képtelenség megsértődni rá.

Kell részleteznem? Órákon át senki mással nem vagyok hajlandó foglalkozni, még Jannisnak is csak egy apró csókocskát adtam, mikor bejött. Most azonban már kipletyiztük magunkat, és képes vagyok szocializálódni. Azt hiszem, nem kérdés, hogy megint kit szúrok ki magamnak. Kész őrültség, de ahogy gratulált, valahogy nagyon zavarba jöttem (ahogy Sheila fogalmazott egy órával ezelőtt, mikor szóba jött, átmentem főtt rákba). Valami olyasmit mondott, hogy nagyszerű voltam, én meg csak bután bámultam rá, és... á, ezt inkább le sem írom, akkora hülyeség! Na jó, muszáj lesz őszintének kell lennem. Szóval abban a pillanatban valahogy ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Talán csak Sheila érkezése mentett meg, így pár óra és pár feles után nem tudom biztosan állítani. Mindenesetre most itt ülök Sami mellett (mert hát róla van szó természetesen), és beszélgetünk, de azóta is folyamatosan érzem azokat a rohadt pillangókat a gyomromban, de hát ez lehetetlen! Itt ül velem szemben a szerelmem, és én rá akarok mászni egy srácra, akit alig ismerek. Cseszd meg, Synnöve, veled valami nagyon nincs rendben! Ráadásul azt hiszem, kissé betett a pia is. Szólok a többieknek, hogy kiülök kicsit levegőzni.

Úgy öt perce ücsöröghetek kint, aztán hallom, hogy kinyílik, majd visszacsukódik az ajtó. Valaki utánam jött. Gondolom, Jannis az, esetleg Sheila, épp ezért nagyot nézek, amikor meglátom, hogy Sami lépked felém. Nem értem, miért jött utánam. Örülhetne, hogy végre megszabadult tőlem. Valahogy az ő közelében még inkább jellemző rám, hogy olyan dolgokat mondjak vagy tegyek, amiket nem akarok, épp ezért általában mindig előtte égetem be magam a legjobban. Én már kerülném magam a helyében (ez milyen jól hangzott... na mindegy). Sami ideér, én meg arrébb csúszom egy kicsit, hogy ő is ideférjen a padra, ha le akar ülni. Először habozik, de aztán mégis helyet foglal mellettem. Egyikünk se szólal meg, és mivel kissé zavarban vagyok, rágyújtok. Pár slukkot elszívok, aztán végre megszólal a srác.

- Nem leszel még rosszabbul a cigitől? - kérdezi, és a hangjában némi aggodalmat vélek felfedezni. Á, tuti csak képzelem! Csak azt akarom hinni, hogy aggódik, mert azt akarom hinni hogy legalább kedvel, még ha nem is vonzódik hozzám úgy, mint én hozzá. Na, csakhogy leírtam, igen, kell nekem ez a srác, nem tudom, mi ütött belém, de akarom őt, a fenébe is, annyira jólesik legalább magamnak bevallani. Eddig képtelen voltam rá, de most végre... ó, elkalandoztam és elfelejtettem válaszolni.

- Hát... - mondom végül, és úgy teszek, mintha gondolkodnék - Nem hiszem, hogy ártana. Hogyhogy kijöttél utánam?

- Én se vagyok túl jól... meg kérdezni akartam tőled valamit.

- Oké, ha nem a történelemhez vagy a természettudományokhoz van köze, akkor esetleg megpróbálok válaszolni - vigyorgok.

- Csak azt akartam tudni, hogy... szóval... Jannist nem zavarja, hogy ennyit foglalkozol velem?

- Már miért zavarná? - játszom a meglepettet. - Hiszen nem csinálunk semmit!

- Egyelőre - mosolyodik el. Elsőre nem fogom fel, mit is mondott, aztán mikor végre leesik, fülig vörösödöm.

- Miért, gondolod, hogy később esetleg... - préselem ki magamból ezt a mondattöredéket, de képtelen vagyok befejezni.

- Hááát... - mondja még mindig mosolyogva.

- Hát mi? - kérdezem, miközben próbálok nem elolvadni a tekintetétől.

- Nem tudom - vonja meg a vállát, aztán egy darabig egyikünk se szólal meg.

- Azt hiszem, lassan vissza kéne mennünk - töröm meg a beállt csendet. - De előbb még...

Mielőtt ellenkezhetne, egy apró puszit nyomok a szájára, aztán már fel is pattanok a helyemről. Azaz csak felpattannék, de visszaránt, és tőle meglepő hevességgel megcsókol. Na igen, erre vártam egész este, és akármennyire is szeretem Jannist, egyelőre szemernyi lelkiismeret-furdalást sem érzek, sőt legszívesebben még órákig itt maradnék Samival. Ha lehetne. De nincs ilyen szerencsénk, mert újra nyílik az ajtó. Annyi mázlink van, hogy a pad, amin ülünk, egy fa alatt van, és a kinti lámpa fénye elől prímán megvéd az árnyéka, így Sheila nem láthatta, amint villámgyorsan kibontakoztunk egymás öleléséből.

- Jannis épp rókázik, én meg már aggódtam miattatok - közli. - Jobban vagytok mindketten?

- Igazából... kissé remegek, de a szédülésem meg a hányingerem szerencsére elmúlt. Ha gondolod, bemehetünk.

- Mindjárt megyek utánatok - mondja Sami. - Még járok egyet. Ülve nem sikerült elég jól kiszellőztetni a fejemet.

Szívesen maradnék vele, de az egyrészt nagyon átlátszó lenne, másrészt megint csak a lebukást kockáztatnánk, és azt egyelőre nagyon nem kéne. Azt sem tudom, akarok-e tőle többet vagy mi van. Egyszerűen csak ösztönből cselekszem, aztán majd meglátom, mi lesz, ha mindketten kijózanodunk. Talán megbánja. Vagy én bánom meg, bár azt erősen kétlem. Nem azért történt, ami történt, mert részeg voltam, de akkor miért? Inkább nem megyek bele.

Sami tényleg nem marad le sokkal utánunk, viszont igazából ránézni se merek, mert félek, hogy megint belém áll a remegés. Csak tudnám, miért van rám ilyen hatással! Azt hiszem, lassan mehetnénk aludni, mert ezt így nem igazán bírom. Nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Amint Jannis jobban van, közlöm is vele, hogy én már álmos vagyok, és szerencsére neki sincs kedve a további bulizáshoz. Inkább nem merek belegondolni, mit indítottam ma el...