III. The hidden sign

“To the one that has been born
With the hidden mark of the unicorn
As sigh of those who descent from
royal blood”

Ha valaki nekem úgy egy éve azt mondja, hogy egy éven belül akár csak egy Screaming Deceit-koncertet is látni fogok, kíméletlenül pofán röhögtem volna. Általában a realitások talaján mozgok, és vajon mennyi esélye van annak, hogy szegény kicsi Synnöve, aki nem épp a mázlijáról híres, lásson egy ilyen ritkán koncertező bandát élőben? Nem vagyok túl jó matekból, de ha esetleg elkezdenél számolni, biztos vagyok benne, hogy igencsak alacsony számot kapnál. Mindenesetre azt javaslom, inkább ne kezdd el, mert akkor nem tudsz rám figyelni.

Mióta tavaly augusztusban megjelent Jannisék második albuma Guilty Delerium címmel, minden fellépésükön ott vagyok az első sorban, nem mintha az olyan rengeteg lenne. Idehaza sokkal több a feltörekvő tehetséges együttes, mint a fellépési lehetőséget biztosító helyek. Ma viszont kissé nosztalgikusra fog sikerülni az este, a helyszín miatt. Sanctuary... Rémlik még az élménybeszámolómból, amit Ville rendelőjében adtam elő? Itt futottunk össze Eliasszal, és itt beszéltük meg a kempingezést, egyszóval itt indultunk el lefelé a lejtőn. Mégis hálás vagyok érte, hogy így történt. Mindez kellett ahhoz, hogy igaz barátokra és szerelemre találjak. Fontos hely ez, az a lényeg.

Szokás szerint az első sorban állok, most éppen Markussal és Kjerstinnel, meg Kjell exével, Linnéával. Furcsa, hogy annak ellenére, hogy szakítottak, ilyen jó maradt a viszonyuk. Vagy csak nekem ilyen különös ez az egész, mert én sose jöttem ki jól az exemmel? Tulajdonképpen tökmindegy. Javítani már úgysem tudok a dolgon. Valahogy nincs kedvem a szellemidézéshez, nem is tudom, miért...

Linnéa egy fiúval jön, és meglep, milyen helyes utódot talált Kjellnek. Csakhogy szó sincs ilyesmiről, mint megtudom. A srác, aki Sami Thornquistként mutatkozik be, csupán gyerekkori ismerőse a barátnőmnek. Nahát... Persze Markus egyből azt kérdezi, hogyhogy eddig nem bulizott még velünk.

- Ritkán mozdulok ki - von vállat Sami, aztán a színpadot kezdi figyelni. Nem igazán próbál bekapcsolódni a beszélgetésbe, én viszont túl részeg vagyok ahhoz, hogy észrevegyem a "hagyj békén"-arckifejezését.

- Tök durva, úgy nézel ki, mint valami tinédzser divatgoth álmaiból idecsöppent vámpír - kacarászok, és remélem, hogy a beszólásomat annak vette, aminek szántam: bóknak. Nem kellett volna kimondanom, ez tény, de néha nem tudok parancsolni a nagy számnak. Samiról meg ez jutott eszembe. Talán mert annyira szabályosnak és valószínűtlennek látszik mindene, mintha csak úgy álmodták volna. A bőre márványfehér, nagyon magas és feltűnően egyenes a tartása, a haja hollófekete, leér a derekáig (csessze meg, hosszabb, mint az enyém), és olyan egyenes, hogy azért nekem egy hétig kéne vasalnom, pedig az enyémnek is irigylik páran az egyenességét. A legdurvább viszont a szeme: olyan, mintha smaragdból faragták volna ki. Nem hittem volna, hogy élő személynek ilyen élénkzöld szeme létezhet. A tekintete is kiborít. Nem tudom megmondani, miért, de képtelen vagyok pár másodpercnél tovább a szemébe nézni. Na mindegy, ezen ráérek később is töprengeni. Most ahelyett hogy szavakba önteném Sami nézését, inkább imádattal bámulok fel a színpadra, és ügyelek rá, hogy ne feltűnően csorogjon a nyálam Jannis látványától (Meg persze a zenétől se, amit hallok. Arra azt mondják, hogy hallvány?) Jannis rám néz, kacsint egyet, és szabad pillanatai egyikében csókot dob nekem. Remélem, éjjel már közelebbről kapom azt a csókot... =) A FRANCBA IS, MÉG MINDIG NEM HISZEM EL, HOGY VISZONTSZERET!!